Hangos szóval az Úrhoz kiáltok,{x}
Istenhez kiáltok, és ő figyel reám.
Keresem az Urat a szorongatás napján,{+}
egész éjjel felé tárom kezemet,{x}
és el nem lankadok.
Lelkem nem tud megvigasztalódni;{+}
Istenre gondolok, és sóhajtozom,{x}
róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem.
Te tartod ébren szempilláimat,{x}
zavart vagyok, szólni sem tudok.
Emlékezem a régi napokról,{x}
gondolkodom a rég letűnt esztendőkről.
Egész éjjel elmélkedik szívem,{x}
kutatok, és fürkészi a lelkem:
Vajon mindörökre eltaszít az Úr,{x}
sosem lesz már megbékéltebb?
Vagy szeretete végleg elfogyott,{x}
és ígérete nem valósul meg soha?
Könyörülni is elfelejt talán az Isten,{x}
és haragjában irgalmasságát szívébe zárja?
És azt mondtam: „Onnét van sajgó sebem,{x}
hogy az Úr keze most másként érint!”
Emlékezem az Úr nagy tetteiről,{x}
emlékezem kezdettől adott csodáiról.
Minden művedről elmélkedem,{x}
nagyszerű tetteidről gondolkodom.
Isten, szent a te utad,{x}
ki olyan nagy isten, mint a mi Istenünk?
Te vagy az Isten, aki csodákat tehet,{x}
megismertetted hatalmadat a népek között.
Erős karral megváltottad népedet,{x}
Jákob és József fiait.
Megláttak téged a vizek, Istenem,{+}
megláttak a vizek, és megremegtek,{x}
a mély vizek megrendültek.
A felhők ontották a vizet,{+}
a fellegek mennydörögtek,{x}
mert tüzes nyilaid cikáztak.
Mennydörgésed harci szekérként dübörgött,{+}
villámaid bevillogták a földkerekséget,{x}
megingott és megreszketett a föld.
Utad a tengeren át vezetett,
ösvényed a nagy vizeken,{x}
de lábad nyomát nem láthatta senki.
Népedet, mint nyájat, úgy vezetted{x}
Mózes és Áron kezével.
HTML © Juraj Vidéky, László Elek