Így szóltam: „Vigyázok útjaimra,{x}
nyelvemmel nem vétkezem;
retesszel zárom le szájam,{x}
amíg gonosz ember áll előttem.”
Hallgattam, elnémultam, de mi haszna,{x}
és fájdalmam kiújult.
Szívem fölhevült bennem,{x}
elmélkedtem, s egyre nagyobb lánggal égett.
Nyelvem akkor megoldódott:{x}
„Uram, tudasd velem életem végét:
mennyi napjaimnak száma,{x}
hadd tudjam meg, mily rövid az életem!”
Íme, napjaimat néhány araszra mérted,{x}
életem ideje előtted semmiség.
Minden csak hiábavalóság, minden emberélet is,{x}
mint az árnyék, az ember úgy múlik el.
Hiábavaló az is, hogy vesződik,{x}
kuporgat, de nem tudja, kinek.
És most, Uram, mire várhatok?{x}
Egyedül benned reménykedem.
Minden gonoszságomból ments ki engem,{x}
ne szolgáltass ki az esztelen gyalázatának!
Elnémulok, már nem nyitom ki ajkamat,{x}
mert te vagy, aki ezt végbevitted.
Csapásaidat vedd le rólam,{x}
elpusztulok sújtó kezed alatt.
Fenyíted az embert gonoszsága miatt,{+}
moly módjára erejét elemészted.{x}
Mint egy lehelet, annyit ér minden ember.
Hallgasd meg, Uram, imádságomat,{x}
figyelj kiáltásomra!
Ne légy süket siránkozásomra,{+}
hiszen nálad jövevény vagyok,{x}
vándor, mint minden ősöm.
Vedd le rólam szemedet, hogy föllélegezzem,{x}
mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.
HTML © Juraj Vidéky, László Elek