Kantikum – {r}Iz 38, 10-14. 17-20{/r}
A halálos beteg szorongása és a meggyógyult öröme
Én vagyok az élő: meghaltam, … de most már nálam van a halál kulcsa ({r}Jel 1, 17-18{/r}).

Így szóltam: „Már életem napjainak közepén{x}

indulnom kell az alvilág kapui felé.”

Kutattam, életemből mennyi van még hátra;{x}

azt mondtam: „Nem látom meg az Urat az élők földjén,

és nem látok többé embert{x}

a föld lakói közül.”

Sátramat lebontják, elveszik tőlem,{x}

mint ahogy lebontják sátrukat a pásztorok.

Életem fonalát mintha takács vágta volna el,{+}

alig kezdődött szövése, máris megszakadt;{x}

reggeltől estig végzel velem.

Virradatig reménykedtem;{+}

mintha oroszlán marcangolná minden csontomat;{x}

reggeltől estig végzel velem.

Mint a fecskefióka, úgy csipogok,{x}

sírva nyögök, mint a gerle.

Szemem elbágyad egészen,{x}

s közben a magasba tekintek.

Te azonban kimentettél, hogy el ne vesszek,{x}

és hátad mögé dobtad minden bűnömet.

Mert nem az alvilág dicsőít téged,{+}

és a halál sem magasztal;{x}

akik a sírba hulltak, hűségedben nem remélnek többé.

Csak az élő, csak az élő dicsér, mint ma én is;{x}

hűségedet az apák hirdessék fiaiknak.

Uram, szabadíts meg,{+}

hogy énekelhessük dalaidat{x}

életünk minden napján az Úr házában.