ÉVKÖZI IDŐ

9. HÉT

OLVASMÁNYOS IMAÓRA

Jób könyvéből

28, 1-28

A bölcsességet csak Istennél találhatjuk meg

Jób így folytatta beszédét: „Van hely, ahol ezüstöt találnak, olyan hely is akad, ahol aranyat mosnak. Föld mélyéről hozzák felszínre a vasat, és a kövekből rezet olvasztanak. Véget vet az ember (lenn) a sötétségnek, azután feltúrja utolsó zugáig a sziklakőzetet; addig éjszaka borult rá. Lámpás emberek kifúrják az aknát, úgy csüngenek ottan, lábuk elfelejtve, emberektől távol lebegnek (az űrben). A kenyérgabona sarjadzik a földből, noha lent alatta tűzzel robbantanak.

Sziklatömbben van a zafír lelőhelye, de még aranypor is található benne. Olyan ösvény ez, hogy keselyű nem látja, a héja szeme sem tudja kifürkészni. A büszke vad sem veszi arrafelé útját, nem járt arra még soha oroszlán. Az ember ráteszi kezét a kövekre, egész alapjukig dúlja a hegyeket. Áttöri a sziklát, és tárnát nyit benne, sok-sok drágaságot láthat ott a szeme. Felkutatta már a folyóknak forrását, és sok rejtett dolgot napvilágra hozott.

De hát a bölcsesség, ez vajon honnét van, és az értelemnek hol a lelőhelye? Odavivő utat nem ismer az ember, élők országában nem lehet meglelni. Az ősvizek azt mondják: nem lakik bennük, a tenger megvallja: nálam sincs lakása. Arannyal nem lehet érte megfizetni, és a színezüst sem elég nagy ár érte. Nem lehet megvenni ofiri aranyért, sem ritka ónixért, sem pedig zafírért. Nem érhet föl vele sem arany, sem üveg, aranyedényért sem lehet becserélni. A korallt és kristályt ne is említsük, a bölcsesség ára drágább a gyöngynél. Nem olyan értékes a kusi topáz sem, de még színarannyal sem mérhető össze.

Honnan is származik tehát a bölcsesség, és az értelemnek hol a lelőhelye? Fátyol takarja minden élő elől, el van rejtve az ég madarai előtt. Maga az alvilág és a halál is vallja: mi csak hallomásból tudunk róla. Egyedül az Isten ismer hozzá utat, egyedül ő tudja, hol a lelőhelye. Mert a szeme ellát a Föld határáig, ő mindent lát, ami az ég alatt van. Amikor a szélnek megszabta a súlyát, és a vizeket mércéjével mérte, amikor az esőnek korlátot szabott, és a mennydörgések útját kijelölte, akkor volt, hogy látta, a súlyát lemérte, megvizsgálta, és lehatolt mélyére. Az embernek akkor csupán ennyit mondott: „Az Isten félelme, lásd, ez a bölcsesség, az okosság meg: kerülni a bűnt.”

VÁLASZOS ÉNEK

1 Kor 2, 7; 1, 30

Isten titokzatos rejtett bölcsességét hirdetjük, {*} Amelyet Isten öröktől fogva megdicsőülésünkre szánt.

Ti Krisztus Jézusban éltek, aki Istentől bölcsességünkké lett. {*} Amelyet Isten öröktől fogva megdicsőülésünkre szánt.

Szent Ágoston püspök Vallomásainak könyvéből

(Lib. 1, 1-2, 2. 5, 5: CSEL 33, 1-5)

Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned

Nagy vagy, Uram, és igen-igen méltó minden dicséretre{n}vö. {r}Zsolt 144, 3{/r}{/n}. Nagy a te hatalmad, és bölcsességednek nincs határa{n}vö. {r}Zsolt 146, 5{/r}{/n}. Dicséretedre sóvárog az ember, teremtésednek kicsi paránya. Rádöbben az ember a maga halandó voltára, szemügyre veszi bűne bizonyságát és egyben tanúságát annak, hogy a kevélyeknek te, Uram, ellenállasz. És mégis dicséretedre kívánkozik az ember, teremtésednek kicsi paránya. Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.

Világosíts meg, Uram, és add megértenem: előbb kell-e könyörögnöm hozzád, vagy előbb kell dicsérnem téged. A rólad szerzett ismeret, vagy a hozzád szálló könyörgés az első? No de ki könyörög hozzád, ha nem tud még rólad? Hiszen mást szólít talán helyetted, ha nem ismer téged. Vagy inkább könyörögnöm kell hozzád, hogy megismerjem arcod? Ámde hogyan könyörögjünk ahhoz segítségül, akiben hitünk nincsen? Vagy hogyan higgyünk abban, akiről nem szólt még hirdetőnek szájai{n}vö. {r}Róm 10, 14{/r}{/n}.

Dicsérik az Urat, akik őt keresik{n}vö. {r}Zsolt 21, 27{/r}{/n}. Megtalálják őt keresői, és ha meglelték, dicséretébe fognak. Nos, hadd keresselek, Uram, hívogatva téged, és beléd vetett hitemben hívogassalak: hiszen meghirdettek már téged nekünk. Könyörög hozzád, Uram, a tőled kapott hitem. Te serkentettél reá, Fiad emberségével és hirdetőd szolgálatával.

Miképpen hívom segítségül Istenemet, Istenemet és Uramat? Hiszen magamba szólítom őt, midőn csengek hozzá. És miféle hely volna bennem, ahová eljöjjön hozzám Istenem? Ugyan hova jöjjön hozzám az Úr, a mennyet és a földet teremtő Isten? Uram, Istenem, mi van bennem, hogy befogadjon téged? Vagy a tőled alkotott ég és föld, s bennük magam is, kicsiny teremtményed, elégséges talán befogadásodra? Avagy mert nélküled nem volna létező dolog, azért minden valóságnak magába kell fogadnia téged? Nos, magam is létezem. Miért esdekelem tehát tőled, hogy jöjj hozzám, hiszen nem léteznék, ha te nem volnál Bennem? Lám, nem vagyok még az alvilágban, ámde te ott is vagy. Ha leszállók az alvilágba, jelen vagy{n}vö. {r}Zsolt 138, 8{/r}{/n}. Tehát nem léteznék, Istenem, semmiképpen sem léteznék, ha te nem volnál bennem. Vagy inkább nem léteznék, ha nem volnék tebenned, mert minden belőled, általad és érted van. Így is helyes, Uram, így van ez bizony. Hova hívogassalak tehát, ha benned vagyok? Vagy honnét jöjj belém? Ugyan hova iramodhatnék egeken és földeken túlra, hogy innét jöjjön belém az én Istenem? Hiszen így szóltál hajdan: Én töltöm be az eget és a földet{n}vö. {r}Jer 23, 24{/r}{/n}.

Ki adja nekem, hogy megnyugodjam benned? Ki segít nekem, hogy szívembe jöjj, és megrészegítsed szívemet, és elfeledjem sötét óráimat? Ki támogat, hogy egyetlen javamat, téged átöleljelek? Mi vagy te nekem? Könyörülj rajtam, hogy szóra nyíljék ajkam? Mi vagyok én magam is neked, hogy parancsba adod: szeresselek téged, s ha ezt meg nem cselekszem, neheztelsz rám, és roppant nyomorúsággal fenyegetsz? Vajon kicsiny-e a nyomorúságom, ha nem szeretlek téged?

Ó, jaj nekem! Könyörülő irgalmadban tárd föl nekem, hogy mi vagy te, Uram, Istenem. Szólj lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged{n}vö. {r}Zsolt 34, 3{/r}{/n}. Úgy szólj, hogy meghalljam igédet, íme, feléd tárul hallgatózó szívem, én Uram, nyisd meg, és szólítsd lelkemet: Én vagyok a te üdvösséged. Szaladok majd a szavaid nyomán, és megragadlak téged. Ne rejtsd el, Uram, arcodat előlem: hadd haljak meg, hogy a halál meg ne lepjen, s majd arcodba tekintsek.

VÁLASZOS ÉNEK

Zsolt 72, 25-26; 34, 3

Rajtad kívül kim van az égben? Hogyha veled vagyok, semmi sem kell nekem a földön. Bár elenyészik a szívem, a testem, {*} Szívem Istene és örökrésze mindig az Isten.

Mondd lelkemnek: „Üdvösséged én vagyok!” {*} Szívem Istene és örökrésze mindig az Isten.

Jób könyvéből

29, 1-10; 30, 1. 9-23

Jób elpanaszolja a rázúdult csapásokat

Jób folytatta beszédét, és így szólt: „Ó, ki hozza vissza a régmúlt hónapokat, a napokat, amikor Isten oltalmazott? Mikor szövétneke fénylett fejem felett, fényénél hatoltam át a sötétségen. Bárcsak újra látnám őszöm napjait, amikor Isten védte sövénnyel sátramat. Amikor még nálam lakott az Úr, és körülvett gyermekeimnek serege. Amikor tiszta tejben mostam a lábam, és olajpatakok folytak a sziklából.

Amikor fölmentem a városkapun át, és a piactéren helyet foglaltam; mihelyt megláttak, az ifjak félreálltak, az öregek felálltak, s állva maradtak. A főemberek meg félbehagyták szavuk, a szájukra rátették kezüket. Az előkelők is visszafogták hangjuk, nyelvük odatapadt szájuk padlásához.

De most kinevetnek a nálam ifjabbak, akiknek az apját arra sem méltattam, hogy juhászkutyámnak megfogadjam. És ezeknek lettem most én gúnydalává, ezeknek szolgálok beszédjük tárgyául. Undorodnak tőlem, és távol maradnak, és nem átallanak arcomba köpködni. Mert fellazította íjam, s meghajlított, kivetik szájukból (menten) a zabolát. Jobb oldalam felől áll föl ez a fajzat, kövekkel dobálnak, ez a lövedékük, és utakat törnek, hogy tönkretehessenek. Minden kivezető utamat elzárják, nekem esnek, és nincs, aki tiltaná nekik. Széles faltörésen nyomulnak befelé, és a romok között hengergetnek.

Rettenetes dolgok fordultak ellenem, szelek szárnyán eltűnt méltóságom; akárcsak a szellő, elszállt boldogságom. És mostan szétfolyik énbennem a lélek, nyomorteli napok szakadnak nyakamba. Betegség mardossa csontomat éjszaka, s akik marcangolnak, sohasem pihennek. Hatalmas erővel megfogja ruhámat, s mint köntös nyílását, összefűzköd. Beletaszít engemet a sárba, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.

Hozzád kiáltok, de nem adsz feleletet, itt állok, ám te ügyet sem vetsz rám. Kegyetlen zsarnok lettél velem szemben, hatalmas kezeddel harcba szállsz ellenem. Fölemelsz a földről, szélvész szárnyára vetsz, és mennydörgésnek hangjával rettentesz. Nagyon jól tudom, hogy halálba viszel, a házba, ahol minden élő összegyűlik.”

VÁLASZOS ÉNEK

Jób 30, 17. 19; 7, 16

Betegség mardossa csontomat éjszaka, s akik marcangolnak, sohasem pihennek. {*} Beletaszított engemet a sárba, hasonlóvá lettem a porhoz és hamuhoz.

Hagyj hát magamra, Uram, életem egy lehelet. {*} Beletaszított engemet a sárba, hasonlóvá lettem a porhoz és hamuhoz.

Szent Dorotheus apát Tanításaiból

(Doct. 7, De accusatione sui ipsius, 1-2: PG 88, 1695-1699)

Minden felháborodásunknak az az oka, hogy az ember nem önmagában keresi a hibát

Testvéreim! Vizsgáljuk meg most: mi a legfőbb oka annak, hogy ha valakit sértő szóval illettek, gyakran föl sem veszi, és úgy viselkedik, mintha nem is hallotta volna, néha pedig, alighogy meghallotta, máris felháborodik, és szenved? Igen, azt kérdem, mi az oka ennek a felemás viselkedésnek? Találunk-e erre valamilyen vagy esetleg többféle magyarázatot is? Jómagam ennek többféle magyarázatát és okát sejtem, de egyre különösképp gondolok, ami azután szülőoka a többinek is, mint ahogyan valaki megjegyezte: ebben a dologban mindig az a döntő, hogy milyen állapotban érint bennünket a sértő szó.

Ha imádkozás vagy elmélkedő elmélyülés idején éri az embert a sértés, a kellemetlenkedő testvért könnyű elviselni és állhatatosan kitartanunk az imádságban. Máskor meg a legnagyobb türelemmel elvisel az ember mindent attól az embertársától, akivel fokozott szeretet köti össze. Néha pedig – tudniillik, ha valaki megveti, lenézi, és mindenkinél alábbvalónak tartja azt, aki őt sérteni akarja – puszta megvetésből vagy válaszra sem tartja méltónak az ember, vagy pedig figyelembe sem veszi az illető sértését és gyalázkodását.

Tehát, mint említettem: előfordul, hogy valaki nem háborodik fel, és nem szenved a hallott sértések miatt akkor, ha a mondottakat megveti, és semmibe sem veszi. Ha pedig valaki felháborodik, és szenved az embertársa sértő szavai miatt, az azért van, mert az illető vagy nincs jó lelki állapotban, vagy pedig éppen gyűlöli azt az embertársát. A felsoroltakon kívül természetesen van ennek még több más előidéző oka is. Ha szorgosan kutatjuk, kiviláglik: minden felháborodásnak az a magyarázata, hogy e kérdéssel kapcsolatban senki sem keresi önmagában a hibát.

Ezért van minden neheztelés és sértődés; ebből következik az is, hogy szinte soha sincs nyugalmunk. Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, ha az Egyház szentjei a békés nyugodt élet megszerzésére semmiféle más utat nem jelölnek meg számunkra, csak azt, hogy saját magunkban keressük a hibát. Hogy tényleg ez a helyzet, azt a legtöbbször mi is látjuk. Hiszen várva reméljük a kívánt és szeretett békés lelki nyugalmat, és sokszor már azt hisszük, hogy az odavezető úton járunk, közben pedig mindenkivel szemben a lehető legtürelmetlenebbek vagyunk, és sohasem tudjuk elismerni, hogy saját magunkban kell keresnünk a hibát.

Így áll tehát a dolog. Legyen bár az ember bármennyi erény birtokában, még ha megszámlálhatatlan és felsorolhatatlan sok erénye van is, de ha letér erről az említett útról (tudniillik hogy saját magában keresse a hibát), sose találja meg békés lelki nyugalmát, hanem állandóan vagy felháborodik, vagy szenved, és ezzel élete minden más jó törekvését is tönkreteszi.

VÁLASZOS ÉNEK

1 Jn 1, 8. 9; Péld 28, 13

Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre. {*} Ha megvalljuk bűneinket, akkor, mivel Isten jó és igazságos, megbocsátja bűneinket.

Nincs sikere annak, aki titkolja a bűnét. {*} Ha megvalljuk bűneinket, akkor, mivel Isten jó és igazságos, megbocsátja bűneinket.

Jób könyvéből

31, 1-8. 13-23. 35-37

Jób feddhetetlen élete egykor

Jób így folytatta beszédét: „A saját szememmel szövetségre léptem, hogy soha kívánsággal lányra nem nézek. Különben odafönn mit kapnék Istentől, milyen örökséget a Mindenhatótól? Nem a gonoszokra vár-e a romlás, nem a gonosztevő sorsa a pusztulás? Hát nem tartja szemmel mind az útjaimat, és nem számlálja meg minden lépésemet? Hogyha hazudozva szédelegtem, ha becsapni sietve vitt a lábam, akkor ám mérjen meg az igazság mérlegén, és meglátja az Isten ártatlanságomat. Hogyha lépéseim letértek az útról, és ha szívem netán szememet követte, vagy ha kezemhez mákszemnyi folt tapadt, akkor más egye meg, amit én vetettem, és ami nekem nő, azt mind ki kell tépni.

Ha semmibe vettem szolgámnak jogait, és a szolgálómét, mikor pörlekedtünk, mit tehetnék, hogyha fölkelne az Isten; ha vizsgálatra fogna, vajon mit felelnék? Nem az én Teremtőm alkotta-e őket, nem ugyanaz formált az anyánk méhében?

Ha megtagadtam a szegény kívánságát, hagytam, hogy az özvegy szeme elepedjen, vagy ha a falatom egymagam ettem meg, és az árvának részt belőle nem adtam – ifjúságom óta atyám volt az Isten, anyámnak méhétől Ő vezérelt!_–, hogyha szerencsétlent láttam ruhátlanul, olyan szegényt, kinek nincsen takarója, kinek a csípője ne mondana hálát, mivel bárányaim gyapja melegíti, vagy ha ártatlanra emeltem a kezem, mikor a kapunál segítségre leltem, akkor nyakszirtemtől váljék el a vállam, és a forgójából karom szaladjon ki! Mert rám szakadna Istennek haragja, és fensége előtt nem tudnék megállni.

Bár volna itt valaki, s hallgatna meg Isten! Itt az irattekercs, mit ellenfelem írt. Az igazság az, hogy a vállamra venném, s mint koronát a fejemre tenném. Megmondanám neki lépteimnek számát, s mint egy fejedelem sietnék elébe.

VÁLASZOS ÉNEK

Jób 31, 3; Péld 15, 3; Jób 31, 4

Nem a gonoszokra vár-e a romlás, nem a gonosztevő sorsa a pusztulás? {*} Az Úrnak mindenütt ott van a szeme, a rosszak és a jók fölött egyaránt őrködik.

Hát nem tartja szemmel mind az útjaimat, és nem számlálja meg minden lépésemet? {*} Az Úrnak mindenütt ott van a szeme, a rosszak és a jók fölött egyaránt őrködik.

Szent Dorotheus apát Tanításaiból

(Doct. 13, de accusatione sui ipsius, 2-3: PG 88, 1699)

A hamis lelki békéről

Aki önmagában keresi a hibát, bármilyen kellemetlenség, kár, gyalázat, megvetés vagy bármi más hasonló megpróbáltatás éri, mindent derűs lelkülettel vesz tudomásul, mint aki mindezekre nagyon is rászolgált, így azután semmi sem tudja felháborítani. Van-e ennél békésebb ember a világon?

De talán azt a nehézséget vethetné ellenem valaki, hogy: „Ha megsért az embertársam, de én magamat átvizsgálva, semmiféle okot sem találok bensőmben erre, akkor miért kellene mégis magamat tartani hibásnak?”

Mindenesetre az az igazság, hogy ha valaki isteni félelemmel őszinte lelkiismeretvizsgálatot tart, sohasem találja magát teljesen feddhetetlennek; csakhamar világossá lesz előtte, hogy cselekedetével, szavával vagy rossz példaadásával ő maga adott alkalmat az ilyesmire. Ha pedig lelkiismeretvizsgálata folyamán úgy találja, hogy semmi ilyenféle botránkoztatásban nem vétkes, akkor szinte biztos, hogy már régebben éppen ő bántotta meg ezt az embertársát ilyen vagy más hasonló módon, vagy pedig valamelyik más embertársát sértette meg így. Az ilyenekért azután méltán éri most őt is a megbántás, vagy éppen a régebben elkövetett sok vétke miatt bűnhődik.

Egy más valaki így okoskodik: „Vajon miért tartsam hibásnak magamat, amikor én nyugodt békében voltam, de rám rontott az embertársam, és vérig sértett engem, olyan gyalázó és becsmérlő szavakkal, amelyeket senki sem volna képes szó nélkül eltűrni, ezért aztán az a meggyőződésem, hogy joggal haragszom és neheztelek az illetőre. Hiszen ha rám nem tör, és nem mond ilyeneket, és ezekkel fel nem háborít, én magamtól biztosan sohasem vétettem volna ellene.”

Az ilyesfajta védekezés nyilvánvalóan nevetséges és teljesen alaptalan. Mert azzal, hogy valaki mondott neki néhány szót, azzal még nem ültette bele az illető lelkébe a harag szenvedélyét, hanem éppen ezek a szavak mutatták meg azt, hogy az illetőnek milyen szenvedélye van, amit ha akarna, el is tudna hagyni. Olyan ez az ember, mint a tiszta acélos búza, amely csak akkor mutatja a csúnya korpáját, ha megőrlik.

Ha valaki úgy gondolja magáról, hogy békés lelki nyugalomban él, a lelke mélyén azonban mégis van szenvedély, csak azt most nem látja. Aztán beállít hozzá egyszer az egyik embertársa, és odavet neki valami sértő szót, erre az illető rögtön ráárasztja a belsejében eddig lappangó szenvedélye sokkal nagyobb szennyét. Ezért ha az illető irgalmasságot akar nyerni, tartson bűnbánatot, tisztítsa meg lelkét, és igyekezzék lelkiekben előrehaladni, és akkor majd belátja, hogy a jogtalan megtorlás helyett inkább hálával tartozik annak a hozzá bejött embertársának, hiszen ez szolgáltatott neki alkalmat e nagy lelki haszonra. Ezután ugyanis az előforduló hasonló kísértések sem háborítják fel az illetőt annyira, mint eddig, sőt minél inkább előbbre halad majd a lelki életben, annál kisebbnek érzi majd e kísértéseket. Hiszen amennyire előrehalad az ember a lelki életben, annyival erősebb lesz a lelke, és annál inkább képes lesz bármilyen nehézséget is elviselni.

VÁLASZOS ÉNEK

Vö. Jób 9, 2. 14; 15, 15

Igenis, jól tudom, hogy a dolog így áll. Lehet Isten előtt embernek igaza? {*} Hogy tudnék én neki feleletet adni, vele perbe szállva szavakat találni?

Angyalaiban sincs, látod, bizodalma, nem tiszta az ég sem a szemében. {*} Hogy tudnék én neki feleletet adni, vele perbe szállva szavakat találni?

Jób könyvéből

32, 1-6; 33, 1-22

Elihu az isteni titkokról beszél

A három férfi felhagyott vele, hogy Jóbnak felelgessen, mert igaz volt a saját szemében. Ekkor fölgerjedt a Rám nemzetségből való Barákel fiának, a buzi Elihunak a haragja. Jób ellen támadt fel haragja, mert az Isten előtt igaznak gondolta magát. Három barátjára is mérges volt, mert nem találták el a feleletet, és így eltűrték, hogy Istent meghazudtolja. Míg azok beszéltek, addig Elihu várt. Mert azok idősebbek voltak, mint ő. Amikor azonban Elihu látta, hogy a három férfi nem tud többé mit válaszolni, fölgerjedt haragja.

Ekkor hozzákezdett Barákel fia, Elihu, és így szólt: „Fiatal vagyok még, ti pedig már őszek, ezért tartózkodtam, aztán szégyelltem is tudtotokra adni, mi a véleményem. Tehát, Jób, figyelj most minden egyes szómra, minden beszédemet jegyezd meg magadnak! Lám, szólásra nyitottam a számat, nyelvem máris forog a szám üregében. Bölcs mondásokat súg majd a szívem, ajkam a színtiszta igazat beszéli. Istennek éltető lelke teremtett meg, a Magasságbeli lehelete éltet. Hogyha képes vagy rá, adj nekem választ, adj magyarázatot, és szállj velem szembe! Olyan vagyok, mint te, lásd, nem mint az Isten, én is csak agyagból vétettem. Tőlem nem kell félned, ne rémítsen semmi, még a kezem sem nehezedik rád.

Valóban, te fülem hallatára mondtad, tisztán ki is vettem szavaidnak hangját: „Tiszta vagyok, és nincsen semmi bűnöm, mocsoktalan vagyok, nincsen bennem vétek. Csakhogy ő ürügyet keres ellenem, úgy tekint rám, mintha ellensége volnék. Kalodába zárta a lábamat, és szemmel tartotta minden utamat.”

Nézd, én mondom neked, ebben nincs igazad, mert nagyobb az Isten, mint bármelyik ember. Azért hát ellene miért háborogtál, hogy minden szavadra nem ad feleletet? Mert egyszer az Isten ily módon beszél, máskor meg másképpen szól, de nem vesszük észre. Álomlátásokban, éjjeli képekben, amikor még álom borul az emberre, és akkor, amikor ágyában szendereg. Ilyenkor megnyitja az emberek fülét, felriasztja őket ijesztő jelekkel, hogy tettétől visszatartsa az embert, hogy az emberekből kiűzze a gőgöt; hogy az alvilágtól megmentse a lelkét, attól, hogy életét dárda oltsa ki.

Fekvőhelyén fájdalom figyelmezteti, szüntelen háborgás van a tagjaiban. A kenyértől undorral fordul el élete, kedvenc ételétől undorodik lelke. A húsa elalszik, már nem is látható; nem látható egyéb, mint csupasz csontváza. Máris közeledik lelke a sírjához, élete a helyhez, hol a holtak laknak.”

VÁLASZOS ÉNEK

Róm 11, 33-34

Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! {*} Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!

Vajon ki látta az Úr gondolatait, s tanácsot ki adott neki? {*} Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!

Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt „Erkölcsi magyarázatok” című művéből

(Lib. 23, 23-24: PL 76, 265-266)

Az igazság hirdetője ne legyen beképzelt!

Jób, figyelj most minden egyes szómra, minden beszédemet jegyezd meg magadnak!{n}{r}Jób 33, 1{/r}{/n} A beképzeltek hirdetik így az igét: nem képesek azt alázatosan előadni. Képtelenek a helyes ismeretet megfelelően közölni. Már maga a hanghordozásuk is elárulja, hogy magyarázat közben magukat valamilyen magasban lebegő trónuson képzelik, tanítványaikat pedig messze alattuk, lenn, valahol a mélységben látják. Nem azért beszélnek hallgatóikhoz, hogy segítségükre legyenek, hiszen még a felsőbbrendűségüket is éppen csak hogy kegyesek kimutatni.

Prófétája által találóan mondja nekik az Úr: Durván és kegyetlenül hatalmaskodtatok fölöttük{n}{r}Ez 34, 4{/r}{/n}. Durván és kegyetlenül azok parancsolnak, akik nem nyugodt okfejtéssel akarják a jó útra vezetni alattvalóikat, hanem szigorral, zsarnokoskodva szeretnék őket megtörni.

Ezzel szemben az igazi igehirdető ennek az elbizakodottságnak még a gondolatától is annál jobban óvakodjék, minél hevesebben támadja beszédeinek a nyilaival a sátánt, aki az elbizakodottság nagymestere. Mindenesetre óvakodjék attól is, nehogy jobban sikerüljön szentbeszédeiben a sátánt bemutatnia, mint a hallgatók szívéből kiűznie. Azon legyen, hogy az alázatosságot, az összes erény anyját és tanítómesterét ismertesse beszédeiben, és be is mutassa saját életpéldájával, hogy azt az igazság tanítványai előtt inkább saját életével, mint szavaival tanítsa.

Ezért van az, hogy Pál apostol is a tesszaloniki hívekhez írva szinte megfeledkezik apostoli küldetésének magasztosságáról: Szelíden viselkedtünk körötökben{n}{r}1 Tessz 2, 7{/r}{/n}. Ezért mondja Péter apostol is: Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek, majd hozzáteszi, hogy az okos magyarázatban hogyan kell ügyelni a közlés helyes módjára is: De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek!{n}{r}1 Pét 3, 15-16{/r}{/n}

Pál apostol is ugyanígy ír tanítványának: Erre buzdíts és figyelmeztess teljes határozottsággal{n}{r}Tit 2, 15{/r}{/n}, de ezzel nem a kíméletlen hatalmaskodást, hanem azt a tekintélyt sürgeti, amelyet a helyes életmódunk támaszt alá. Mert azt tanítják igazán teljes határozottsággal az emberek, amit már maguk megélnek, mielőtt azt tanítanák. Az igehirdető szavahihetőségét bizony megingatja az, ha vádoló lelkiismerete bénítja a nyelvét. Pál tehát tanítványánál nem az elbizakodott beszédmódot, hanem a jó cselekedetekből fakadó önbizalmat sürgeti. Idevág, amit Urunkról olvasunk: Úgy tanított, mint akinek hatalom van a birtokában, s nem mint az írástudók és farizeusok{n}{r}Mt 7, 29{/r}{/n}. Ő egymaga volt ugyanis az, aki valóban páratlanul és kiemelkedő módon tudott a legnemesebb értelemben vett hatalommal beszélni. Benne ugyanis nem volt gyengeség, ő bűnt nem követett el. Istensége hatalmából birtokolta azt, amiben ártatlan emberi természete által minket is részesített.

VÁLASZOS ÉNEK

1 Pét 5, 5; Mt 11, 29

Egymás iránt mindannyian viseltessetek alázattal, {*} Mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.

Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. {*} Mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.

Jób könyvéből

38, 1-30

Isten megszégyeníti Jóbot

Az Úr felelt Jóbnak a viharból, és így szólt: „Világra szóló tervemet ki homályosítja el oly szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás? Nosza, övezd fel, mint a hős, a derekadat! Kérdezni szeretnélek, világosíts fel!

Mikor a földet alkottam, hol voltál? Mondd csak meg, ha egyszer oly nagy a bölcsességed! Ki határozta meg méretét? Hisz tudod! És ki feszített ki rá mérőzsinórt? Mibe eresztették sarokpilléreit, és a szegletkövét ki illesztette be, amikor ujjongtak a hajnalcsillagok, s amikor lelkendeztek az Isten fiai? Ki zárta el kettős kapuval a tengert, amikor felszökellt az anyaölből, s ruhául megalkottam neki a felhőket, és bepólyáztam a felhők homályába, amikor meghúztam a határvonalat számára, és gátat építettem, meg kettős kapukat? Mondtam neki: „Eddig jöhetsz, de tovább nem! Ezen a helyen törjön meg hullámaid gőgje!”

Adtál életedben parancsot reggelnek? Jelölted már ki hajnalpírnak helyét, hogy zárja le szegélyként a földnek a szélét, s a gonosztevőket kergesse el róla? Olyan lesz, mint az agyag a pecsét alatt, s úgy elszíneződik, mint egy ruhadarab. A gonosztevőktől megtagadják fényét, a már fölemelt kar két darabra törik. El tudnál jutni a tenger forrásához, sétáltál-e már a tenger fenekén? Mutatták már neked a halál kapuit, s láttad-e már az alvilág kapusát? Fel tudod fogni a föld egész terjedelmét, valld csak meg őszintén, érted-e teljesen? Melyik út visz oda, ahol a fény lakik, és a sötétségnek hol a lakóhelye, hogy elkísérhetnéd őket otthonukba, s hazavezethetnéd őket a házukba? Ezt te jól tudod mind, hisz akkor születtél, s nagy a te életed napjainak száma!

Voltál-e a hóval töltött tárolóknál, láttad-e valaha a jégeső pajtáit, miket fenntartottam szükség idejére, a harc és háború napjaira? Melyik út visz oda, hol a fény osztódik, amikor szikrákat bocsát le a földre? Ki hasított nyílást a záporesőnek, és ki nyitott utat a viharfelhőnek, hogy oda is essék, ahol ember nincsen, s a pusztaságra, ahol nem lakik ember, hogy így jóllakhasson vadon és sivatag, és a pusztaságban zöld növényt fakasszon? Vajon van-e az esőnek apja, és a harmatcseppet ki hozhatja létre? Kinek az öléből keletkezik a jég? Hát az ég zúzmaráját ki hozta világra? A víz kőkeményre sűrűsödik össze, és összehúzódik a tenger felszíne.”

VÁLASZOS ÉNEK

Róm 9, 20; Jób 38, 3

Ember, ki vagy te, hogy vitába szállsz az Istennel? {*} Vajon megkérdi-e az agyag megmunkálóját: Miért csináltál ilyennek?

Övezd föl, mint a hős, a derekadat! Kérdezni szeretnélek, világosíts fel! {*} Vajon megkérdi-e az agyag megmunkálóját: Miért csináltál ilyennek?

Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt „Erkölcsi magyarázatok” című művéből

(Lib. 29, 2-4: PL 76, 478-480)

Az Egyház olyan, mint a felkelő hajnal

A választottak egész Egyházát méltán nevezhetjük pirkadatnak vagy hajnalnak, mert a pirkadat és a hajnal átmenet a sötétségből a világosságba. Az Egyházat ugyanis, amikor az a hitetlenség éjszakájából a hit világossága felé halad – mint ahogy a hajnal a sötétség után a nappal világosságába megy át_–, már a mennyei fényesség ragyogja körül. Ezért jól alkalmazható rá a kérdés az Énekek énekéből: Ki az, aki úgy ragyog, mint a hajnal pírjai{n}{r}Én 6, 10{/r}{/n}. A mennyei élet jutalmát kereső Egyház azért nevezhető hajnalnak, mert amennyire fokozatosan elhagyja a bűnök éjszakáját, annyira be is öltözik az igazlelkűség fényébe.

Van azonban itt még egy mélyebb értelem is, amelyre rájövünk, ha a hajnal vagy a virradat természetét jobban megfigyeljük. Mert a hajnal és a virradat jelzi ugyan, hogy az éjszaka már elmúlt, de még nem mutatja be a nappal teljes fényességét. Amíg ugyanis az egyiket tovaűzi, addig a másikat befogadja, és így még együtt hordozza magában a fényt és a sötétséget is. Hajnal vagy virradat vagyunk még mi is mindannyian, akik ebben az életben az igazság nyomdokain járunk: már valamennyire a verőfényhez illően cselekszünk, de még a sötétség foszlányai sem tűntek el végleg belőlünk. A Szentírásban a Próféta is így szól Istenhez: Színed előtt egy élő sem mondható igaznak{n}{r}Zsolt 142, 2{/r}{/n}. És az is meg van írva: Sok dologban vétünk mindnyájan{n}{r}Jak 3, 2{/r}{/n}.

Ennek megfelelően, amikor Pál azt mondja: Múlóban az éjszaka, nem így folytatja: és eljött a nappal, hanem így: a nappal pedig közel{n}{r}Róm 13, 12{/r}{/n}, Pál apostol ugyanis arra céloz, hogy az éjszaka elmúltával a nappal még nincs itt, csak közeledik, és így világosan tudtunkra adja, hogy kétségkívül még a verőfény előtt, de már az éjszaka után, tehát még csak a hajnali átmenetben él.

A választottak szent Egyháza akkor lesz majd a nappali verőfényben, amikor már nyoma sem lesz benne a bűn sötétjének. Akkor lesz teljes a nappal, amikor a belső fényessége már tökéletes izzásban árad ki belőle. A hajnal tehát valamilyen átmeneti állapot; jól érzékelteti ezt a kérdés: Jelölted már ki hajnalpírnak helyét?{n}{r}Jób 38, 12{/r}{/n} Ha valaminek kijelölik a helyét, azt tulajdonképpen az egyik állapotból a másikba juttatják. De mi is a végső helye ennek a hajnalnak? Az istenlátás örök tökéletes fényessége. Ha majd ide eljut, akkor már semmi sem lesz benne a múlt éjszaka sötétségéből. Erre a helyére kívánt eljutni ez a hajnal, amikor ezt énekelte a Zsoltáros: Istenre szomjas a lelkem, az élő Istenre: mikor mehetek, hogy lássam az Isten arcát?{n}{r}Zsolt 41, 3{/r}{/n}. Erre a megismert helyre kívánkozott az a hajnal akkor is, amikor Pál lelkéből feltört a vallomás, hogy szeretne megsemmisülni és Krisztussal eggyé lenni, vagy amikor ezt írja: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség{n}{r}Fil 1, 21{/r}{/n}.

VÁLASZOS ÉNEK

Fil 1, 3. 6. 9

Valahányszor rátok gondolok, hálát adok Istenemnek. {*} Bízom is benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Jézus Krisztus napjára be is fejezi.

Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben és a teljes megértésben. {*} Bízom is benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Jézus Krisztus napjára be is fejezi.

Jób könyvéből

39, 31 – 40, 9; 42, 1-6

Jób megalázkodik az isteni Fölség előtt

Az Úr így szólt Jóbhoz. „A Mindenhatóval pörlekedő meghajol-e vajon? Aki Istent akarja bírálni, feleljen!”

Ekkor Jób felelt az Úrnak, és így szólt: „Nézd, parányi vagyok. Mit feleljek neked? A számra teszem a kezem. Egyszer beszéltem, de többé nem teszem, vagy másodszor is, de folytatása nem lesz.”

A viharból szólt az Úr Jóbhoz, és azt mondta: „Nosza, övezd fel, mint a hős, a derekadat! Kérdezni szeretnélek, világosíts fel! Semmivé akarod tenni igazamat, el akarsz ítélni, hogy igazad legyen? Van-e karod olyan, mint Istennek? Tudsz-e hangoddal, mint ő, mennydörögni? Ékesítsd fel magad fönséggel s nagysággal, öltözködj csak fel fénybe, méltóságba!

Engedd szabadjára haragod árját, nézd meg, ami csak büszke, és hajlítsd meg! Alázd meg a gőgöst egy pillantásoddal, tipord el helyükön a gonosztevőket! A föld alá rejtsd el együtt valamennyit, mélységes tömlöcben némítsd el arcukat! Akkor aztán én is elismerlek, mert saját jobb karod vívta ki győzelmed.”

Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: „Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. (Hallgass meg hát, kérlek! Beszélni szeretnék! Kérdezni akarlak, világosíts fel!) Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, és megbánok, porban és hamuban!”

VÁLASZOS ÉNEK

Jób 42, 5-6; 39, 35. 34

Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, {*} Megbánok porban és hamuban.

Egyszer beszéltem, de többé nem teszem, vagy másodszor is, de folytatása nem lesz, és a számra teszem a kezem. {*} Megbánok porban és hamuban.

Balduin canterburyi érsek értekezéseiből

(Tract. 6: PL 204, 466-467)

Az Úr megítéli a gondolatokat és a szív szándékait

Az Úr ismeri szívünk gondolatait és szándékait. Ő maga kétségtelenül valamennyit ismeri, velünk azonban csak azokat ismerteti meg kegyelme által kiválogatva, amelyekről azt akarja, hogy mi is megítéljük azok milyenségét. Az ember lelke ugyanis nem ismeri mindazt, ami az emberben van, és a beleegyezésével történő vagy a beleegyezése nélküli gondolatait sem ítéli az ember mindig olyanoknak, mint amilyenek azok a valóságban. Még amiket lát is lelki szemeivel, azokat sem tudja homályos látása miatt pontosan mérlegelni.

Gyakran ugyanis saját képzeletvilága, illetve más ember vagy a kísértő befolyására jámbor dolognak tűnik fel az ember előtt az is, ami Isten szemében nem érdemli meg az erény jutalmát. Az igazi erényeknek ugyanis vannak hasonmásai, ugyanígy a bűnös készségeknek is, amelyek megcsalják az ember szívét, s bizonyos ámító mesterkedésekkel úgy megbénítják az értelem erejét, hogy gyakran a jó színében tűnik fel az, ami nem jó, és rossznak mutatkozik az, ami nem rossz. Ez a mi nyomorúságunk és tudatlanságunk keserves és nagyon veszélyes velejárója.

Írva van: Némely utat az ember egyenesnek nézne, a vége mégis a pokolba visz{n}vö. {r}Péld 16, 25{/r}{/n}. Hogy ezt a veszélyt elkerüljük, Szent János így figyelmeztet: Vizsgáljátok meg a lelkeket, Istentől származnak-e{n}{r}1 Jn 4, 1{/r}{/n}. De ki tudja azt bizonyítani, hogy a lelkek Istentől származnak-e, ha Isten meg nem adja a szellemek megkülönböztetésének azt az ajándékát, hogy a szellemi gondolatokat, érzelmeket és szándékokat pontosan és igaz ítélettel meg tudja valaki vizsgálni? A józan megítélés az összes erény anyja, és szükség is van rá mind a mások életének vezetésében, mind pedig a saját életünk irányításában és megjavításában.

A cselekvést előkészítő olyan gondolat a helyes, amelyet Isten parancsa irányít, és az a szándék a jámbor, amelyik közvetlenül Istenre vonatkozik, így lesz aztán életünk egész foglalata és minden egyes tettünk összessége tündöklő, ha a szemünk is ép. Az ép szem ép is, meg szem is, mivel a helyes gondolat által azt látja, amit tennie kell, és a jó szándék által őszintén megteszi azt, amit meg kell tennie. A helyes gondolkodás kizárja a tévedést; a jó szándék pedig nem fér meg a hamissággal. A józan megítélés tehát nem más, mint a helyes gondolkodásnak és a jó szándéknak egyesülése.

Tehát mindent e józan megítélés fényében kell tennünk, hiszen Istenben és Isten előtt cselekszünk mindent.

VÁLASZOS ÉNEK

Mik 6, 8; Zsolt 36, 3

Megmondom neked, ó, ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: {*} Váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.

Bizakodj az Úrban, és jót cselekedj, országát lakod akkor {*} Váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.

Jób könyvéből

42, 7-16

Isten Jóbnak ad igazat ellenfeleivel szemben

Miután az Úr e szavakat intézte Jóbhoz, így szólt a temáni Elifázhoz: „Fölgerjedt haragom ellened és két barátod ellen, mert nem az igazságot mondtátok rólam, mint Jób, az én szolgám. Ezért most vegyetek magatokhoz hét bikát és hét kost, menjetek el szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be magatokért égőáldozatot. Jób, az én szolgám imádkozzék értetek! Mert tekintettel akarok rá lenni, s nem akarlak benneteket megszégyeníteni, amiért nem az igazságot mondtátok rólam, mint Jób, az én szolgám.” A temáni Elifáz, a suachi Bildád és a naamai Cofár akkor elment, és úgy járt el, ahogy az Úr mondta neki. Az Úr tekintettel volt Jóbra.

Az Úr jobbra fordította Jób sorsát, mivel imádkozott barátaiért, és amije csak volt Jóbnak, azt megkétszerezte. Minden fivére, nővére és ismerőse elment hozzá. Együtt ültek vele házában, kifejezték részvétüket, és vigasztalták azok miatt, amelyekkel az Úr sújtotta. Mindegyik adott neki egy kesitát és egy aranygyűrűt.

Jób életének következő szakaszát az Úr jobban megáldotta, mint a korábbit. Tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer iga marhája és ezer szamara volt. Volt hét fia és három lánya is. Az elsőt Galambnak, a másodikat Fahéjvirágnak, a harmadikat Szelencének nevezte. Az egész országban nem lehetett Jób lányainál szebb nőket találni. Az apjuk örökrészt adott nekik fiútestvéreik között.

Ezután Jób még száznegyven évig élt, és látta fiait és unokáit negyedíziglen. Jób öregen és az élettel betelve halt meg.

VÁLASZOS ÉNEK

Vö. Jób 42, 7. 8

Az Úr így szólt Elifázhoz: Te és két barátod nem az igazságot mondtátok rólam, mint Jób, az én szolgám. {*} Ő majd imádkozik értetek.

Tekintettel leszek rá, hogy meg ne szégyenítselek benneteket. {*} Ő majd imádkozik értetek.

Aquinói Szent Tamás áldozópapnak a János evangéliumhoz fűzött magyarázatából

(Cap. 14, lect. 2)

Az igazi életre elvezető út

Az út: maga Krisztus. Ezért mondja: Én vagyok az út{n}{r}Jn 14, 6{/r}{/n}. Csakugyan így van, mert általa van biztonságos utunk az Atyához{n}{r}Ef 2, 18{/r}{/n}.

Ez az út azonban nem választható el magától az úticéltól. Ezért nemcsak azt mondja, hogy Ő az út, hanem ezt is hozzáteszi: az igazság és az élet. Ő tehát út is és úticélunk is. Utunk embersége szerint, úticélunk istensége szerint. Ezért tehát mint ember mondja: Én vagyok az út; és mint Isten hozzáteszi: az igazság és az élet. E kettős kifejezés szépen jelöli azt a célt, amely felé haladunk.

A végső cél ugyanis az ember két alapvető vágyának a beteljesülése. Egyik: hogy ismerje a teljes igazságot. Ez a vágy csak az emberre jellemző. A másik vágy közös minden élőlénnyel: hogy saját élete valamiképpen folytatódjék. Mármost Krisztus valóban az igazság felé vezető út: hiszen Ő maga az igazság. Mutasd meg nekem utadat, Uram, hogy igazságod szerint járjak{n}{r}Zsolt 85, 11{/r}{/n}. Krisztus az élethez vezető út is, hiszen Ő maga az élet: Az élet útját mutatod nekem{n}{r}Zsolt 15, 11{/r}{/n}.

Krisztus tehát életünk végső céljául az igazságot és életet jelölte meg, és mindkettő ő maga, mint előbb olvastuk. Először, hogy ő maga az élet – írva van_–, mert benne volt az élet; azután pedig, hogy Ő az igazság: az élet volt az emberek világossága{n}{r}Jn 1, 4{/r}{/n}. Világosság ugyanannyi, mint igazság.

Ha mármost azt kérdezed, merre haladj, kövesd Krisztust, az utat: Ez a helyes út, ezen járjatok!{n}{r}Iz 30, 21{/r}{/n} Szent Ágoston azt mondja: Haladj az ember által, és eljutsz az Istenhez. Még mindig sokkal jobb a helyes úton sántikálva járni, mint nagy léptekkel nem az úton menni. Mert aki az úton sántikál, ha lassan is halad, mégis a cél felé közeledik; aki viszont nem az úton jár, minél gyorsabban halad, annál inkább eltávolodik a céltól.

Ha pedig azt kérdezed, hova menj, ragaszkodj Krisztushoz, mert ő az igazság, aki felé haladunk: Számat az igazság mozgatja{n}{r}Péld 8, 7{/r}{/n}. Ha pedig azt kérdezed, hol maradj ott állandóan, megint ragaszkodj Krisztushoz, mert Ő az élet, hiszen aki engem megtalál, az életet talál, és elnyeri az Úr tetszését{n}{r}Péld 8, 35{/r}{/n}.

Krisztussal maradj, akkor bizonyos lehetsz, hogy el nem tévedsz, mert Ő az út. Akik vele vannak, nem kóborolnak tévutakon, hanem a helyes úton haladnak. De nem is tévedhetnek el, mert Krisztus az igazság, és ő tanít meg minden igazságra: Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról{n}{r}Jn 18, 37{/r}{/n}. S ugyanúgy semmi le nem törheti őket, mert Krisztus az élet. Életet adó élet, amint ő maga mondja: Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségesebb legyen{n}{r}Jn 10, 10{/r}{/n}.

VÁLASZOS ÉNEK

Jób 42, 10. 11. 12; 1 Kor 10, 13

Amije csak volt Jóbnak, azt megkétszerezte az Úr, testvérei pedig vigasztalták őt. {*} Jób életének következő szakaszát az Úr jobban megáldotta, mint a korábbit.

Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja. {*} Jób életének következő szakaszát az Úr jobban megáldotta, mint a korábbit.