Augusztus

Az életszentség és a lelki tökéletesség abban áll, hogy szeretjük Istenünket, Jézus Krisztust, legfőbb Jótevőnket és Megváltónkat. A szeretet foglalja csokorba, és őrzi meg mindazt az erényt, ami az embert igazán értékessé teszi.

Nemde Isten az, akit teljes szívünkből szeretnünk kell? Ő maga öröktől fogva szeretett minket, így szól hozzánk: „Ne feledd, ember: én előbb szerettelek téged. Még meg sem születtél, még a világ sem létezett, és én már szerettelek. Öröktől fogva vagyok, és öröktől fogva szeretlek.”

Isten jól tudta, hogy ajándékozó jóságával megnyeri az emberi szívet, ezért adományaival akarta felkelteni az emberben a viszontszeretetet. Mintha csak azt mondaná: „Azzal akarom az embereket viszontszeretetre indítani, ami rabságba ejti őket: a szeretet kötelékével!” Ezt akarja megvalósítani mindazzal az ajándékával, amelyet az embernek adott. Lelket adott neki, hogy hozzá hasonlóan emlékezni, gondolkodni és akarni tudjon. Testet is adott, hogy érezni is tudjon. Az emberért teremtette az eget, a földet és a föld minden gazdagságát. Az ember iránti szeretetből úgy rendelkezett, hogy minden teremtmény az embert szolgálja, az ember pedig szeresse őt ezért a sok adományért.

De nemcsak azokat a csodaszép teremtményeit akarta nekünk adni, hanem – hogy biztosítsa magának szeretetünket – annyira szeretett minket, hogy önmagát is teljesen nekünk adta. Túláradó szeretetében az örök Atya nekünk adta egyszülött Fiát. Amikor azt látta, hogy mindnyájan halottak vagyunk a bűn miatt, és hiányzik lelkünkből a kegyelem, íme, mit tett? Igen nagy, sőt az Apostol szavai szerint végtelen szeretetében elküldte nekünk szeretett Fiát, hogy ő nyújtson helyettünk elégtételt, és így visszavezessen minket a bűn nélküli életre.

Fiát adta értünk, akinek azért nem kegyelmezett, hogy ezzel nekünk kegyelmezzen. Vele együtt nekünk ajándékozta minden kincsét: kegyelmét, szeretetét és az örök boldogságot, hiszen mindez csekélység Fiához képest. Az Apostol is mondja: Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?{n}{r}Róm 8, 32{/r}{/n}

Az istenfélők vágyait teljesíti az Úr, kérésüket meghallja, és megmenti őket. {*} Megóv az Úr mindenkit, aki őt szereti.

Azok, akik az Istentől születtek, nem követnek el bűnt, mert az ő magja bennük marad. {*} Megóv az Úr mindenkit, aki őt szereti.

A hozzám küldött levelekből örömmel értesültem, szeretett testvéreim, hogy mindnyájan jól vagytok. Szinte úgy éreztem magam, mintha köztetek lennék, mintha a nagy távolságon át egy angyal vitt volna oda magával, ahogy egykor Habakuk prófétát is elvitte egészen Dánielig. Olvasva leveleiteket, amelyek a ti életszentségetekről tanúskodnak és szeretetet sugároznak, örömömben könnyekre fakadok, és abba kell hagynom az olvasást, pedig nagyon is érdekel az, amit írtok. Lelkemben egybeforr a vágy és a szeretet; mindkettő szükséges, ahogy a ti szívetekben is együtt van, és szinte versenyre kel egymással ez a két érzés. Úgy voltam napokon át, mintha csak veletek társalognék, még az átélt szenvedésekről is megfeledkeztem. Hiszen csupa örömet jelent számomra mindaz, amiről olvasok: a szilárd hithűség, az őszinte szeretet és annak sokféle gyümölcse. Ezeket mind úgy átélem, mintha csak köztetek lennék, és nem száműzetésben.

Örvendezem, szeretett testvéreim, a ti hiteteken, örülök üdvösségeteknek, amely hitetekből fakad, örülök jótetteitek gyümölcseinek, amelyekből nemcsak a veletek együtt élőknek, hanem a távoli vidékek lakóinak is juttattok. Amint a kertész is beoltja a fát a termés reményében, ha nem való még arra, hogy kivágják és tűzre vessék, ugyanígy kívánjuk nektek, mint szenteknek felajánlani mi is szolgálatainkat testi szenvedéseinkkel, sőt szívesen feláldozzuk még életünket is üdvösségetekért.

Egyébként alig tudtuk megírni ezt a levelet, szüntelen arra kértük Istent, hogy tartsa vissza néhány órára az őröket, és segítsen abban bennünket, hogy diakónusotok ne csak nyomorúságunk hírét vigye el hozzátok, hanem ezt az üdvözlő levelünket is. Ezért nagyon kérlek benneteket, hogy éber gondossággal őrizzétek a hitet, ápoljátok az egyetértést, buzgón imádkozzatok, emlékezzetek meg szüntelen rólam is, hogy az Úr adjon szabadságot küzdő Egyházának szerte az egész földkerekségen, hogy mi is, akik most itt számkivetésben vagyunk, rabságunkból megszabadulva veletek együtt örvendezhessünk.

Végül pedig azt szeretném, és az Isten irgalmára kérlek is benneteket, hogy ezt a levelet és a benne foglalt üdvözletet mindegyiktek úgy fogadja, mintha neki saját magának írtam volna. Hiszen azelőtt külön is írtam mindegyikteknek, de súlyos helyzetem miatt most ezt nem tehettem, így ezzel a levéllel fordulok hozzátok, testvéreim, fiaim és leányaim, Istennek szentelt nővérek, mindegyiktekhez, korra és nemre való tekintet nélkül. Kérlek benneteket, elégedjetek meg ezzel az egy levéllel, fogadjátok mindnyájan úgy, mint az én köszöntésem és nagyrabecsülésem kifejezését. Üdvözletemet adjátok át még a kívülállóknak is, azoknak, akik engem szeretetükre méltattak.

Csípőtök legyen felövezve, és kezetekben égjen a lámpásotok. {*} Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik Urukra várnak, hogy megérkezzék a menyegzőről.

Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok. {*} Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik Urukra várnak, hogy megérkezzék a menyegzőről.

Az Eucharisztia minden embernek életet ad, mindenki számára az élet forrását jelenti. Mindenki együtt ünnepelheti az Egyháznak azt a nagy szentségét, függetlenül attól, hogy melyik nemzethez tartozik, vagy milyen nyelven beszél. Az Eucharisztia megadja nekünk, hogy a keresztény életre törekedjünk, őt eljussunk a krisztusi szeretetre, amelynek ez a szentség a forrása; ez a magyarázata annak is, hogy az Eucharisztia teremti meg és hozza létre kölcsönös kapcsolatot, a sajátos keresztényi rokonságot az emberek között. Mindnyájan ugyanazt a kenyeret eszik, mindnyájan vendégek Jézus asztalánál, aki így természetfeletti módon megteremti közöttünk az egyetértő testvéri közösséget. Olvassátok csak el az Apostolok Cselekedeteit! Ebből kitűnik, hogy a különböző országokból származó első keresztényeknek egy volt a szíve és a lelke{n}vö. {r}ApCsel 2, 46{/r}{/n}, bár egyesek a zsidóságból tértek meg, mások a pogányok közül keresztelkedtek meg. Vajon mivel magyarázható ez az egység? Mert kitartottak az apostolok tanításának hallgatásában ás állhatatosak voltak a kenyértörésben.

Az Eucharisztia ugyanis mind az egyes embereknek, mind pedig az emberi közösségeknek éltető eleme, miként a nap is élteti az élőlényeket és az egész földet. Nap nélkül élettelen lenne a föld. A nap jókedvre deríti az embert, virágba borítja a földet és gazdagítja azt. A nap ad termékenységet, erőt és szépséget minden élőlénynek. Ezen csodás jelenségek láttára nem kell csodálkoznunk azon, hogy a pogányok a napot úgy tisztelték, mint a világ istenét. Nappalunknak ez a csillaga engedelmeskedik és szolgál a Legfőbb Napnak, az isteni Igének, Jézus Krisztusnak, aki megvilágít minden e világra jövő embert{n}{r}Jn 1, 9{/r}{/n}. Ő az Eucharisztián, az életet adó szentségen keresztül munkálkodik a lelkek mélyén, és ezáltal alakítja a családokat és a nemzeteket. Boldog, nagyon boldog az a hűséges lélek, aki erre az elrejtett kincsre rátalál; ez elűzi az élet forrása utáni szomjúságot annál, aki ezt a Kenyeret gyakran veszi magához.

A keresztények közössége egy olyan család, amelynek tagjai között az eucharisztikus Jézus hozza létre a szeretet kötelékét. Ő családfő, aki családjának asztalt terít. A keresztény testvériség meghirdetése az Utolsó vacsorán történt, együtt Jézus Krisztus atyaságának meghirdetésével. Jézus ugyanis fiainak, azaz saját gyermekeinek nevezi apostolait, és meghagyja nekik, hogy szeressék egymást, ahogyan ő szerette őket{n}vö. {r}Jn 15, 12{/r}{/n}.

Mindnyájan Isten gyermekei, akik ugyanazt az ételt veszik magukhoz. Szent Pál apostol ebből azt a következtetést vonja le, hogy mindnyájan egy családot alkotnak, ugyanazon test tagjai, mert egy kenyérből részesednek, aki maga Jézus Krisztus. Végül az Eucharisztia adja a keresztény közösségnek az erőt, hogy megőrizzék a tiszteletet és a szeretetet egymás iránt. Jézus Krisztus megparancsolja, hogy a testvérek tiszteljék és szeressék egymást. Ezért ő azonosítja magát a testvérekkel: Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!{n}{r}Mt 25, 40{/r}{/n}. Ő ugyanis a szentáldozásban minden egyes testvérnek odaadja önmagát.

Mi sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesedünk. {*} Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá.

Az Úr a gabona javával táplált minket. {*} Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá.

(Catéchisme sur la prière: A. Monnin, Esprit du Curé d’Ars, Paris 1899, pp. 87-89)

Fiacskáim! Fontoljátok meg: a keresztény ember kincse nem a földön, hanem a mennyben van. Tehát gondolatainkat is oda kell irányítanunk, ahol a kincsünk van.

Az embernek az a hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen. Ha imádkoztok és szerettek, íme, ez az ember boldogsága itt a földön.

Az imádság nem más, mint egyesülés Istennel. Ha valakinek a szíve tiszta és Istennel egybefonódott, valamiféle gyönyörűség és kedvesség tölti el, és ez megittasítja, és csodálatos fénnyel veszi körül. Ebben a bensőséges egyesülésben olyan lesz Isten és a lélek, mint két egybeolvadt gyertya, amelyet különválasztani már senki sem képes. Fölségesen szép dolog Istennek ez az egybefonódása parányi teremtményével; olyan boldogság ez, amelyet fel sem lehet fogni!

Mi méltatlanok lettünk arra, hogy imádkozzunk, de végtelen jóságában Isten megengedte nekünk, hogy beszélgessünk vele. Imádkozásunk tehát Istennek tetsző kedves áldozat.

Fiacskáim, a ti szívetek kicsi, de az imádság majd kitágítja, és képessé teszi arra, hogy szeresse Istent. Az imádkozás azt eredményezi, hogy már előre megízleljük a mennyországot, hogy a mennyországból is eljusson már valami hozzánk. Soha sincs imádság az édes vigasz utóíze nélkül. Az imádság ugyanis méz, amely a lelken elömlik, és azzal jár együtt, hogy minden édessé válik. Imádkozáskor – ha helyesen történik – a fájdalmak eloszlanak, mint nap hevére a hó.

Az is az imádság eredménye, hogy nagyon gyorsan elrepül az idő, és oly gyönyörűség tölti el az embert, hogy észre sem veszi az idő hosszúságát. Halljátok csak: amikor Bresse faluban voltam plébános, egy alkalommal szinte valamennyi paptársam beteg volt, hosszú utakat bejárva jó Urunkhoz imádkoztam, és az idő – higgyétek el nekem – egyáltalán nem tűnt fel hosszúnak.

Vannak olyanok is, akik egészen belemerülnek az imádságba, mint a halak a hullámokba, azért, mert egészen átadták magukat a jó Istennek. Nincs semmi megosztottság a szívükben. Ó, mennyire szeretem ezeket a nemes lelkeket! Assisi Szent Ferenc és Szent Koletta látták is Urunkat, és társalogtak vele olyan módon, mint ahogyan mi beszélgetünk egymással.

S ezzel szemben, mi hányszor eljövünk a templomba, és nem tudjuk, hogy mit is tegyünk itt, vagy mit is kérjünk! Ámde valahányszor valamelyik embertársunkhoz elmegyünk, nagyon is jól tudjuk azt, hogy milyen ügyben mentünk oda. Sőt, vannak emberek, akik a jó Istenhez – úgy látszik – így szólnak: „Csak egy-két szavam lenne hozzád, és máris továbbmegyek…” Gyakran gondolok arra, hogy midőn imádkozni jövünk az Úr elé, teljesülne is minden kívánságunk, ha valóban élő hittel és igazán tiszta szívvel kérnénk azt.

A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés {*} A mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk.

Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt. {*} A mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk.

Alexandriai Szent Cirill püspöknek az efezusi zsinaton mondott szentbeszédéből

Örömmel tölt el a szentek gyülekezete, mert látom ezt a boldog és lelkes közösséget, amely a Szent és Istenszülő mindenkor Szűz Mária hívására készséges szívvel gyűlt itt egybe. Bár sok szomorúságom volt, de a szent atyák látása megvigasztal. Most Dávidnak, a zsoltárosnak édesen csengő szava teljesedett rajtunk: Íme, már mi olyan jó, és mi oly édes, mint az, ha a testvérek együtt laknak?{n}{r}Zsolt 132, 1{/r}{/n}

Fogadd tehát hódolatunkat, titokzatos Szentháromság, aki az Istenszülő Szent Szűz Mária templomába hívtál össze bennünket.

Köszöntünk, Istenszülő Szűz Mária, az egész földek drága kincse, ki nem alvó lámpás, a szüzesség koszorúja, az igaz tanítás királyi pálcája, örökre ép templom; köszöntünk téged, mert befogadtad azt, akit az egész világ nem fogadhat be; anya vagy és szűz, s általad jön az Úr nevében{n}{r}Mt 21, 9{/r}{/n} az, akit áldottnak mond a szent evangélium.

Köszöntünk téged, aki a Mérhetetlent és Felfoghatatlant szűzi méhedbe zártad; általad dicsőítjük és imádjuk a Szentháromságot; általad ünneplik és tisztelik a drága szent keresztfát az egész világon; általad ujjong az ég, örvendeznek az angyalok és főangyalok; miattad futamodnak meg a gonosz lelkek, és bukott le az égből a kísértő sátán; általad vétetik fel a bűnbe esett ember a mennybe; az oktalan bálványimádásba süllyedt emberiség általad jut el az igazság megismerésére; általad lesz osztályrésze a keresztség a hitre térőknek; általad van okunk az örömre; általad alakultak meg az egyházak a földkerekségen, és általad térnek meg a nemzetek.

Hogyan is folytassam még tovább? Általad kaptuk Isten egyszülött Fiát, aki ragyogó fényessége lett azoknak, akik sötétben és halálos homályban ülnek{n}{r}Lk 1, 79{/r}{/n}; általad jövendöltek a próféták; általad hirdették az apostolok az üdvösséget a nemzeteknek; általad támadnak fel a halottak; általad uralkodnak a királyok. És mindezt a Szentháromság műveli általad.

Vajon méltóképpen magasztalhatná-e valaki az emberek közül a legdicséretesebb Máriát? Ő anya is és szűz is; a csodák csodája ez, amely engem bámulatba ejt, és magával ragad. Ugyan ki is tilthatja meg az Építőmesternek, hogy a maga alkotta templomban lakjék? És ki vetheti szemére Istennek, hogy saját szolgálóleányát választotta anyjának?

Nézzétek, az egész világ hogyan örvendezik! Tiszteljük tehát, és imádjuk az Egységet, valamint féljük és tiszteljük az osztatlan Háromságot; dicsérjük és ünnepeljük a mindenkor szűz Máriát, Isten szent templomát, és az ő Fiát, a szeplőtelen Jegyest, akinek dicsőség legyen mindörökkön-örökké. Ámen.

Örvendjetek velem mindnyájan, akik szeretitek az Urat, mert bár kicsiny voltam, tetszésre találtam a Magasságbeli előtt, {*} S világra szültem az Istenembert.

Boldognak hirdet engem minden nemzedék, mivel tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát az Úr. {*} S világra szültem az Istenembert.

HIMNUSZ

A boldogító égi fényt,

mit Szentegyházunk várva vár,

a hegynek ormán Krisztusunk

napnál fénylőbben jelzi már.

Emlékét őrzik századok:

a három tanítvány előtt

Illéssel, Mózessel beszélt,

s mily kedvesen zengett szava!

Ők itt tanúk, hogy kegyelem,

törvény s próféták mind való,

s felhőből zeng az égi szó,

az Atya Fiához beszél.

Dicsőült arcvonásain

ma megmutatja Krisztus itt,

milyen dicsőség várja majd

mindazt, ki hisz s Istenben él.

E látomás szent titka önt

szívünkbe mindig új erőt,

ezért örvend és ünnepel,

ezért zeng hálás énekünk.

Dicső Atyánk s az Egyszülött,

és Szentlélek, Vigasztaló,

jelenvaló egy Istenünk:

az éltető fényt add nekünk! Ámen.

Testvéreim! Ha már a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata oly dicsőséges volt, hogy Izrael fiai nem tekinthettek Mózes arcára arcának múló ragyogása miatt, hogyne volna sokkal dicsőségesebb a Lélek szolgálata? Ha ugyanis már az ítélet szolgálata dicsőséges volt, akkor az (Isten) igazságosságának szolgálata még sokkal dicsőségesebb. Sőt, ami ott dicsőséges volt, ennek túláradó dicsőségéhez képest valójában nem is dicsőséges. Ha ugyanis már a mulandó oly dicsőséges volt, akkor a maradandó még sokkal dicsőségesebb lesz.

Mivel ezt reméljük, teljes nyíltsággal szólunk, nem úgy, mint Mózes, aki befödte arcát, hogy Izrael fiai ne lássák mulandó szolgálatának végét. Az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el. Igen, mind a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol. Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.

Mivel Isten irgalmából ez a hivatásunk, nem veszíthetjük el bátorságunkat. Elutasítjuk a gyalázatos alattomosságot, nem alkalmazunk cselt, és nem hamisítjuk meg az Isten szavát, hanem az Isten jelenlétében nyíltan hirdetjük az igazságot, s rábízzuk magunkat az emberek lelkiismeretére. Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesznek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik.

Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csak úgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért. Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségből támadjon világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.

Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: {*} Az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.

Tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. {*} Az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.

Sínai Anasztáz püspöknek Urunk színeváltozása napján mondott beszédéből

Ezt a misztériumot az Úr Jézus a Tábor-hegyen nyilatkoztatta ki tanítványainak. A vele levő apostoloknak ugyan már beszélt országáról és dicsőséges második eljöveteléről, de – ha netán még nem lennének eléggé meggyőződve arról, amit országáról mondott nekik – hogy végül is szívük mélyéig egész bizonyosak legyenek, és hogy a látottak alapján higgyék az eljövendőket is, ott a Tábor-hegyen megmutatta nekik csodálatos isteni dicsőségét, mintegy a mennyek országa előképét. Olyan volt ez, mintha így szólt volna hozzájuk: Nehogy az időbeli távolság kikezdje hiteteket, bizony mondom nektek: az itt állók közül némelyek nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön{n}{r}Mt 16, 28{/r}{/n} Atyja dicsőségében, amely most a jelenben is nyilvánvaló lesz már.

Az evangélista leírása nyilvánvalóan azt mutatja, hogy Krisztus hatalma és e szándéka egyezett ennél a megnyilatkozásnál, hiszen az előzők után rögtön így folytatta: Hat nap múlva maga mellé vette Jézus Pétert, Jakabot és Jánost, és fölment külön velük egy magas hegyre. Ott színében elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a hó. Egyszerre megjelent nekik Mózes és Illés, amint beszélgettek vele{n}{r}Mt 17, 1-3{/r}{/n}.

A mai szent ünnep csodálatos eseménye, a hegyen történt üdvös misztérium a mi számunkra most itt valósul meg; egybegyűjtött ugyanis bennünket Krisztus halála és ünneplése. Hogy tehát az Istentől megvilágosított tanítványok között a kiválasztottakkal együtt mi is behatolhassunk ezeknek a kimondhatatlan és szent misztériumoknak a mélyére, hallgassunk Isten szent szavára, amely a magasból, a hegy ormáról oly sürgetőleg hív össze bennünket.

Merész dolgot mondok: nekünk is oda kell igyekeznünk, mint Jézusnak, aki itt a mennyben vezetőnk és előfutárunk, hogy vele együtt majd mi is lássuk lelki szemeinkkel azt a tündöklő ragyogást. Lelkünk egész valója bizonyos módon megújul, egészen az ő képmásaivá leszünk, mi is, mint Jézus, örök dicső színeváltozásban élünk, részesedünk az isteni természetben, és így képesek leszünk a mennyei boldogság befogadására.

Lelkesülten és ujjongva siessünk, és mi is hatoljunk be a titokzatos felhőbe! Váljunk mintegy Mózessé, Illéssé vagy Jakabbá és Jánossá! Vagy légy olyan, mint Péter, aki az isteni látomástól és kinyilvánulástól elragadtatott. E dicső színeváltozástól maga is egészen átalakult, e világból kiemelkedett, és e földtől szinte elszakadt. Te is lépj ki a testből, hagyd most el ezt a teremtett világot, térj vissza egészen Teremtődhöz, akihez Péter mintegy mámorosan így kiáltott: Uram, jó nekünk itt lennünk!{n}Vö. {r}Mt 17, 4{/r}{/n}

Valóban, Péter, jó nekünk itt lennünk Jézussal, és így maradnunk tovább a világban. Hiszen van-e boldogabb, mélyebb, kiválóbb tudat, mint Istenben lenni, hozzá hasonulni, és az élet világosságában élni? Bizonyos vagyok benne, hogy közülünk is mindenki, aki érzi magában Isten jelenlétét, és már átalakult az ő isteni hasonlóságára, örvendezve csak ezt kiálthatja: Jó nekünk itt lennünk, ahol minden fényben tündöklik, ahol öröm, boldogság és gyönyörűség van, ahol békében, szelídségben és édes derűben él a szív, ahol látjuk Krisztust, az Istent; ahol az Atyával együtt ő készített szívünkben hajlékot, és oda belépve így szól: Ma üdvösség köszöntött erre a házra{n}{r}Lk 19, 9{/r}{/n}; ahol Krisztussal együtt az örök javak megszámlálhatatlan kincse halmozódik össze; ahol az örök boldogság első zsengéit és előképeit mintegy tükörben már előre szemlélni lehet.

Jézus arca ragyogott, mint a nap, {*} Tanítványai látták dicsőségét, és csodálattal teli félelem töltötte el őket.

Megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. {*} Tanítványai látták dicsőségét, és csodálattal teli félelem töltötte el őket.

Szeretett Testvérem! Leveledre nem válaszolhattam azonnal. Ennek az a magyarázata, hogy minden klerikusomat közvetlenül fenyegeti az üldözés, és így innen el nem mozdulhattak, hiszen valamennyien készek életük feláldozása árán átvenni Istentől a mennyei jutalmat. Most azonban közölhetem: visszajöttek azok, akiket Rómába küldtem biztos hírekért, hogy mit tartalmaz a velünk kapcsolatos császári rendelet. Eddig ugyanis csak különféle, ellentmondó és bizonytalan híreszteléseket terjeszthettek.

Most azonban már tudjuk, hogy mi a valóság. Valerianus császár leiratot küldött a szenátushoz, hogy azonnal végezzék ki a püspököket, papokat és diakónusokat; a szenátorokat meg a császári főtisztviselőket és a római lovagokat pedig fosszák meg méltóságuktól és javaiktól. Ha vagyonukat elveszítve is megmaradnak kereszténynek, le kell fejezni őket, feleségüket pedig fosszák meg vagyonuktól, és száműzzék. A császári pénzváltóktól – akár régebben tettek hitvallást, akár most tesznek – a náluk levő pénzt az állam részére el kell kobozni, őket pedig megkötözve és jogfosztottan a császári birtokokra kell hurcolni.

Valerianus császár e leiratához csatolta annak a rendeletének a másolatát is, amelyet a provinciák helytartóihoz küldött ügyünkben. Szent reménységben várjuk mindennap ezt a rendeletet, a hit erejével nézünk szembe a kínokkal, amelyeket bátran akarunk elviselni. Az Úr jóságából és irgalmából számítunk az örök élet koszorújára. Közlöm még, hogy Szixtuszt augusztus 6-án kivégezték a temetőben négy diakónussal együtt. Rómában a rendőrfőnökök pedig mindennap kegyetlenül folytatják az üldözést; ha valakit feljelentenek náluk, azt azonnal kivégeztetik, javaikat pedig az államkincstár számára elkobozzák.

Kérlek, közöld ezeket az értesüléseket többi püspöktársunkkal is, hogy az ő buzdító szavuk megerősítse mindenütt a testvéri közösséget, és készítsenek fel mindenkit a lelki harcra. Mindegyikünk ne annyira a halálra gondoljon, hanem inkább a halhatatlanságra. Teljes hittel és egész bátran adják át magukat az Úrnak. Félelem helyett inkább öröm legyen a szívükben hitünk megvallásakor, hiszen tudják, hogy Isten és Krisztus katonáinak sorsa nem a pusztulás, hanem a koszorú elnyerése.

Állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, {*} Hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön.

Uram, teérted gyilkolnak mindennap bennünket, és leölésre szánt juhoknak tekintenek. {*} Hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön.

(Epist. Ad Elisabeth Porto: Studi e Testi 177, Città del Vaticano 1954, pp. 50-51)

Én bűnös vagyok, és kevésre becsülöm magam, de az Úr leghűségesebb szolgáihoz folyamodom, hogy könyörögjenek érted az áldott Krisztushoz és az ő Anyjához. De ne felejtsd, hogy az összes szent sem tud téged Krisztus előtt annyira kedvessé tenni, mint amennyire te magad teheted, hiszen ez a te feladatod. Ha azt akarod, hogy téged Krisztus szeressen és megsegítsen, akkor te szeresd őt, akaratodat mindig az ő tetszése szerint irányítsd, és ne félj, mert ha valaha is az összes szent és teremtmény elhagyna, ő mégis mindig segítségedre lesz majd szükségeidben.

Legyen előtted kétségtelenül biztos az, hogy mi itt a földön csak vándorok és utasok vagyunk. A mi hazánk a mennyország. Aki felfuvalkodik, az tévútra jut, és a halálba rohan. Mi itt a földön élünk, és meg kell szereznünk az örök életet, de azt egyedül mi el nem érhetjük, mert elveszítettük bűneink miatt. Jézus Krisztus azonban visszaszerezte nekünk. Ezért mindig hálát kell adnunk neki, szeretnünk kell őt, és engedelmeskednünk kell neki. Amennyire csak lehetséges, mindig vele kell lennünk.

Ő nekünk adta magát eledelül: ó, mennyire szerencsétlen az, aki ezt a nagy ajándékot nem ismeri, és a nekünk adott Krisztust, Szűz Mária Fiát nem akarja befogadni! Jaj annak, aki nem törekszik arra, hogy őt befogadja! Leányom, ami jót magamnak kívánok, azt buzgón kérem neked is. Ennek elérésére Szűz Máriát gyakran kérd, hogy szent Fiával együtt látogasson meg téged; sőt azt is merd kérni tőle, hogy adja neked Fiát, aki az Oltáriszentségben lelkünk igazi tápláléka. Mária szívesen adja őt neked, és ő még szívesebben jön hozzád, hogy megerősítsen, és így biztonságosan átjuss ezen a sötét erdőn, ahol sok ellenségünk leselkedik ránk. Ezek azonban távol maradnak tőlünk, ha meglátják, hogy ilyen nagy segítség őriz minket.

Leányom, ne azért vedd magadhoz Jézus Krisztust, hogy a te elképzelésed szerint lehess vele. Sőt én azt akarom, hogy te add át magadat neki, és ő fogadjon el téged, hogy azután ő, a te Istened és Üdvözítőd azt tegye veled és benned, amit ő akar. Ezt kívánom, erre kérlek téged, és amennyire tőlem telik, erre is biztatlak.

Ó, szent dicséretre méltó, mérhetetlen szeretettel ékes férfi, {*} Midőn a világ csábításait megvetette, elnyerte az örök életet.

Számára az élet Krisztus volt, a halál pedig nyereség. {*} Midőn a világ csábításait megvetette, elnyerte az örök életet.

(Libelius de principiis O.P.: Acta canonizationis sancti Dominici: Monumenta O.P. Mist. 16, Romæ 1935, pp. 30 ss., 146-147)

Olyan nagy életszentség jellemezte Domonkost, és Isten iránt akkora buzgóságot tanúsított, hogy ez bizonyságul szolgált mindenki előtt: ő az istentisztelet és a kegyelem kiváltságos embere. Lelkierejének egyensúlyát semmi sem ingatta meg, csak a mások iránti részvét és segítő könyörület rendítette meg. Mivel pedig az örvendező szív megvidámítja az ember arcát, ezért a külsején is megnyilvánuló jósága és vidám tekintete tanúskodott a belső ember tökéletes összeszedettségéről.

Szavában és cselekedetében mindenütt evangéliumi emberként jelent meg. Nappal senki sem volt nála szívesebb és kedvesebb a testvérekhez és társaihoz. Éjszaka viszont senki sem volt olyan kitartó a virrasztásban és imádságban, mint ő. Ritkán beszélgetett, s akkor is vagy Istennel beszélt az imádságban, vagy Istenről beszélt másoknak. Erre buzdította testvéreit is.

Állandóan azt a külön kegyelmet kérte magának Istentől: ajándékozza meg őt olyan igazi szeretettel, hogy hathatósan tudja munkálni és irányítani az emberek üdvösségét. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy csakis akkor lesz igazán Krisztus testének tagja, ha minden erejével úgy szenteli magát a lelkek megmentésére, mint ahogy a mindenek Üdvözítője, Jézus Krisztus is egészen feláldozta magát a mi üdvösségünkért. Ennek a munkának a végzésére alapította meg isteni sugallatra a Prédikáló Testvérek Rendjét.

Élőszóval és leveleiben is gyakran buzdította arra rendi testvéreit, hogy állandóan tanulmányozzák az ó- és újszövetségi Szentírást. Mindig magával vitte Máté evangéliumát és Szent Pál leveleit. Annyit foglalkozott velük, hogy szinte könyv nélkül tudta az egészet.

Kétszer vagy háromszor is püspökké választották, de egyszer sem fogadta el. Jobban szeretett a szegénységben együtt élni testvéreivel, mint bármely püspöki székben ülni. A szüzesség erényét haláláig sértetlenül megőrizte. Arra vágyakozott, hogy Krisztus hitéért megostorozzák, darabokra marcangolják, és így haljon meg. IX. Gergely pápa e szavakkal tett róla tanúságot: „Olyan embernek ismertem, mint aki mindenben követte az apostolok életmódját. Semmi kétségem sincs afelől, hogy a mennyben részesült is az apostolok dicsőségében.”

Mint a tűzvész, új hírnöke támadt az igazságnak, {*} Szava lángolt, mint az égő fáklya.

Igaz tanítás volt a szájában, ajkán nem volt semmi hamisság. {*} Szava lángolt, mint az égő fáklya.

A KERESZTRŐL NEVEZETT SZENT TERÉZ BENEDIKTA (EDITH STEIN) SZŰZ ÉS VÉRTANÚ, EURÓPA TÁRSVÉDŐSZENTJE

(Edith Steins Werke, Ed. L. Gelber – R. Leuven, Tom. I, Friburt, 1983, pp. 15-16)

Aki hisz a keresztre feszített Krisztusban, az előtt feltárul az Élet kapuja

Krisztus a törvény igáját magára vette azzal, hogy beteljesítette a mózesi törvényt, meghalt a törvényért és a törvény által. Halálával felszabadította a törvény alól azokat, akik készségesen elfogadják tőle az életet. Ezt az igazi életet azonban csak úgy nyerhetik el, ha elvesztik, ha odaadják érte életüket. Mert akik megkeresztelkedtek Krisztusban, az ő halálára keresztelkedtek meg{n}vö. {r}Róm 6, 3{/r}{/n}. Alámerülnek Jézus életébe, hogy titokzatos Testének tagjaivá legyenek, és mint ilyenek, vele szenvedjenek, vele együtt meghaljanak, hogy azután vele együtt fel is támadjanak az örök életre. Ennek az életnek a teljessége csak a dicsőség napján jön el számunkra. Azonban már most – noha még testben élünk – részesedünk benne, amennyiben hiszünk. Hisszük, hogy Krisztus meghalt értünk, és feltámadásával életet ad nekünk. A hit úgy egyesít vele, mint a tagokat a Fővel, és bekapcsol minket az isteni életáramba. Így lesz a megfeszített Jézusba vetett hitünk élő hit, amely szerető önátadással párosul, illetve belépés az igazi életbe, amely az eljövendő dicsőség kezdete. Ezért csak a kereszt lehet egyetlen jogcímünk a dicsekvésre: Én nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak{n}{r}Gal 6, 14{/r}{/n}.

Aki Krisztus mellett döntött, az meghalt a világnak, a világ is meghalt az ő számára. Az ilyen ember az Úr sebhelyeit viseli testén{n}vö. {r}Gal 6, 17{/r}{/n}, gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen úgy erős is, mert a gyöngeségben nyilvánul meg az Isten ereje{n}vö. {r}2 Kor 12, 9{/r}{/n}. Jézus tanítványa ennek tudatában nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi vállára, hanem önmagát is keresztre feszíti: Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt{n}{r}Gal 5, 24{/r}{/n}. Könyörtelen harcot vívnak saját természetük ellen, hogy elhaljon bennük a bűn, és helyet adjon a Szentlélek életének. Ez a küzdelem nagy lelkierőt kíván. A kereszt azonban nem a végső cél, hiszen azért emelik magasra, hogy az ég felé mutasson. Ez nemcsak jel, hanem Krisztus erős fegyvere; ez az a pásztorbot, amellyel az istenfélő Dávid kivonul az Istentől nem félő Góliát ellen; ez az a bot, amellyel Isten zörget a mennynek ajtaján, és feltárja azt. Akkor majd mennyei fény árad ránk és körülölel mindenkit, aki követi a megfeszített Jézust.

Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. {*} Aki szeretett engem, és feláldozta magát értem.

Most még testben élek, de Isten Fiának hitében élek. {*} Aki szeretett engem, és feláldozta magát értem.

Ez idő tájt, hogy a tanítványok száma egyre nőtt, zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják. Ezért a tizenkettő összehívta a tanítványokat: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el. Testvérek, ezért szemeljetek ki magatok közül hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit. Ezeket megbízzuk a munka irányításával, mi meg majd az imádságnak és az Isten szava szolgálatának szenteljük magunkat.”

Tetszett a javaslat az egész közösségnek, és kiválasztották Istvánt, ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit, aztán Fülöpöt és Prohórust, Nikánort és Timont, Parmenászt és Miklóst, az antiochiai jövevényt. Az apostolok elé állították őket, azok imádkoztak, és rájuk tették kezüket.

Azokban a napokban nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen. Az apostolok kivételével mindnyájan elszéledtek Júdea és Szamaria tájékára.

Azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetődtek, mindenütt hirdették az evangéliumot, így Fülöp Szamaria városába került, s ott hirdette Krisztust. A nép hallva és látva a csodákat, amelyeket tett, egyöntetűen figyelemmel hallgatta. Mert sok megszállottból kiment – hangosan kiáltozva – a tisztátalan lélek, és sok béna meg sánta meggyógyult, így nagy volt az öröm ebben a városban.

Így szól az Úr: Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, {*} Én is megvallom majd mennyei Atyám előtt.

Aki nekem szolgál, az kövessen engem, s ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. {*} Én is megvallom majd mennyei Atyám előtt.

A mai napon a római Anyaszentegyház Szent Lőrincnek diadalünnepét tárja elénk, amelyen lábbal tiporta ezt a zajos világot, és visszautasította a hízelgését is. Így kétszeresen győzte le az őt támadó gonosz lelket. Szent Lőrinc az Egyházban, amint többször is hallottátok, diakónusi szolgálatot teljesített. Itt Krisztus szent vérét nyújtotta a híveknek, ott saját vérét ontotta ki Krisztus nevéért. Amikor Szent János apostol az Úr-vacsora titkát magyarázza, világosan ezt is mondja: Amint Krisztus életét adta értünk, úgy nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért{n}vö. {r}1 Jn 3, 16{/r}{/n}. Megértette ezt, testvérek, Szent Lőrinc, megértette, és meg is tette. Az áldozati oltáron is azt vette magához, amit ő készített elő. Szerette Krisztust e földi életében, és utánozta őt halálában is.

Testvérek, ha igazán szeretünk, akkor mi is őt utánozzuk. Szeretetünk ugyanis nem teremhet jobb gyümölcsöt annál, mint hogy bizonyságot teszünk Krisztus-követésünkről. Krisztus ugyanis értünk szenvedett, példát adva nekünk, hogy nyomdokait kövessük{n}vö. {r}1 Pét 2, 21{/r}{/n}. Úgy látszik, Péter apostol azon a véleményen van, hogy Krisztus csak azokért szenvedett, akik az ő nyomdokait követik, és hogy Krisztus szenvedése csak azoknak használ, akik az ő nyomdokaiba lépnek. Követték őt a szent vértanúk, egészen vérük ontásáig, míg a szenvedésben egészen hasonlók lettek hozzá; követték őt a vértanúk, de nemcsak ők. Az a híd ugyanis, amelyen áthaladtak, nem omlott még össze; és az a forrás, amelyből ők ittak, még nem apadt ki.

Testvérek, az Úr kertjében nemcsak a vértanúk rózsája nyílik, hanem ott van a szüzek lilioma és a házastársak borostyánkoszorúja, és ott van az özvegyek violája is. Ezért, szeretteim, senki emberfia kétségbe ne essék élethivatása miatt, hiszen mindenkiért szenvedett Krisztus. Valóban őróla írták meg: Azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére{n}{r}1 Tim 2, 4{/r}{/n}.

Értsük meg tehát, hogy a vértanúságon és a szenvedés gyötrelmein kívül is hogyan kell a keresztény hívőnek Krisztust követnie. Az Apostol mondja Krisztus Urunkról beszélve: Isteni mivoltában, Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék. Mekkora fenség! Szolgai alakot öltve kiüresítette önmagát, az emberekhez lett hasonló, külsejében olyan volt, mint egy ember{n}{r}Fil 2, 6-7{/r}{/n}. Mekkora alázatosság!

Krisztus megalázta önmagát. Keresztény ember, lásd, mit kövess! Krisztus engedelmes volt, te mit büszkélkedel? Miután megaláztatásának ideje már elmúlt, és a halált is legyőzte, Krisztus felment a mennybe. Kövessük hát őt! Hallgassuk meg, mit mond az Apostol: Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján{n}{r}Kol 3, 1{/r}{/n}.

Szent Lőrinc hangos szóval így kiáltott: Istenemet tisztelem, csak neki szolgálok; {*} Ezért nem félek kínzásaidtól.

Isten az én segítségem, benne remélek. {*} Ezért nem félek kínzásaidtól.

Boldog az, akinek megadatik, hogy részt vehet a szent lakomán, hogy szívének minden érzelmével az Úrhoz ragaszkodjék. Az ő szépségét szünet nélkül csodálják a boldog mennyei seregek, szeretete felhevít, szemlélése felüdít, jósága betölt, édessége kitölt minden hiányosságot, emléke gyönyörűséggel sugárzik, illatától újjáélednek még a halottak is, dicsőséges látása boldoggá teszi majd a mennyei Jeruzsálem minden lakóját. Mivel ő az örök dicsőség ragyogása, az örök világosság kisugárzása és tiszta tükör{n}vö. {r}Bölcs 7, 26{/r}{/n}, ezért naponta nézz bele ebbe a tükörbe, ó, királynő, Jézus Krisztus jegyese, és állandóan szemléld benne magadat.

Úgy ékesítsd fel magadat kívül és belül az összes erény virágaival és színes ruháival, amint az a legnagyobb Király tiszta leányához és mátkájához illik. Ebben a tükörben ott ragyog a boldog szegénység, a szent alázat és a kimondhatatlan szeretet, ezt majd szemlélheted Isten kegyelmével ebben a teljes tükörben.

Figyeld ennek a tükörnek a kezdetét, a jászolba fektetett és pólyába takart gyermek szegénységét. Ó, csodálatos alázat, ó, bámulatos szegénység! Az angyalok Királya, a menny és föld Ura jászolban nyugszik. A tükör közepén szemléld azt az alázatot, meg azt a boldog szegénységet, és azt a számtalan fáradalmat és nyomorúságot, amelyet elviselt az emberi nem megváltásáért. Ugyanennek a tükörnek a végén lásd meg azt a kimondhatatlan szeretetet, amellyel szenvedni akart a keresztfán, és vállalta a leggyalázatosabb halált. Ezért azután maga ez a keresztfára szögezett tükör szólította fel az arra járókat, hogy lássák meg mindezt: Ó, ti mindnyájan, akik jártok-keltek az úton, nézzetek ide, és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam?{n}{r}Siralm 1, 12{/r}{/n} Egy hanggal, egy lélekkel feleljünk neki, aki ennyi fájdalommal kiált hozzánk: Lelkem folyvást rajtad töpreng, és már-már összeroskad{n}{r}Siralm 3, 19-20{/r}{/n}. Ettől gyulladj szüntelen lángolóbb szeretetre, ó, te, aki a mennyei Király királynője vagy!

Ha ezenfelül még az ő kimondhatatlan édességét, gazdagságát és örök dicsőségét is szemléled, akkor szíved vágyakozásával és szeretetével így kiálts: Vigyél magaddal, siessünk, keneteid illata kellemes{n}vö. {r}Én 1, 3-4{/r}{/n}, ó, mennyei Jegyesem. Követlek, és nem fáradok el, míg be nem viszel szőlőskerted házacskájába, amíg bal karod nem lesz a fejem alatt, és jobbod át nem ölel engem, és ajkad boldogító csókjával meg nem csókolsz. Ha ezeken elmélkedel, gondolj a te szegényke anyádra is, mert jól tudod, hogy téged kedves emlékként kitörölhetetlenül én is a szívembe írtalak, hiszen te mindenkinél kedvesebb vagy számomra.

Bár elenyészik a szívem és a testem, {*} Szívem Istene és örökrésze mindig az Isten.

Mindent hátránynak tartok, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam. {*} Szívem Istene és örökrésze mindig az Isten.

Annak a szerzetesnőnek Emlékirataiból, aki titkár volt Szent Johanna Franciska mellett

(Françoise-Madeleine de Chaugy, Mémoires sur la vie et les vertus de Sainte J.-F. de Chantal, III, 3: 3^e édit., Paris 1853, pp. 306-307)

Egy nap Szent Johanna ezeket a tüzes szavakat mondta, amelyeket rögtön hűségesen lejegyeztek:

„Szeretett leányaim, szent atyáink közül és az Egyház oszlopai közül a legtöbben nem jutottak vértanúságra. Mit gondoltok, miért történt ez így?” Miután mindegyikük válaszolt, a szentanya így szólt: „Az én véleményem szerint azért történt ez így, mert van még másfajta vértanúság is: a szeretet vértanúságának nevezik ezt. Ebben Isten egyszerre vértanúkká és hitvallókká teszi szolgáit és szolgálóit azzal, hogy életüket az ő dicsőségéért való munkálkodásra tartja fenn. Tudom – fűzte hozzá_–, hogy erre a vértanúságra vannak hivatva a vizitációs nővérek, és közülük – ha Isten is úgy akarja – azok fognak ilyen vértanúságot szenvedni, akik kiesdeklik maguknak ezt a boldog kegyelmet.”

Amikor pedig az egyik nővér az iránt érdeklődött, hogy miképpen lehetséges ez a vértanúság, így felelt:

„Csak hagyatkozzatok teljességgel Istenre, majd megtapasztaljátok. Az isteni szeretet ugyanis úgy járja át lelkünk titokzatos mélyét, mint egy kard, és énünket megszabadítja az önzéstől. Én ismertem egy lelket, akit a szeretet nem kevésbé különített el a számára legkedvesebb dolgoktól, mintha a zsarnoki kardcsapás választotta volna szét lelkét a testétől.”

Mi pedig felismertük, hogy ő most magáról beszélt. Amikor az egyik nővér megkérdezte, meddig tart ez a vértanúság, így szólt: „Attól a pillanattól fogva, amelyben minden fenntartás nélkül Istennek adtuk át magunkat, egészen életünk végéig. Ezt azonban csak a nagylelkű emberekre kell érteni, akik lemondanak mindenükről, és megőrzik a szeretetben való hűségüket. Mert a gyöngéket és akikben fogyatékos a szeretet és az állhatatosság, azokat Urunk nem szándékozik vértanúságban részesíteni; – hagyja, hadd járják középszerű életútjukat, csak el ne szakadjanak tőle; sohasem használ ugyanis erőszakot a szabad akarattal szemben.”

Végül, amikor sürgetve kérdezték tőle, vajon a szeretet vértanúsága egyenértékű lehet-e a testi vértanúsággal, így szólt: „Ne kutassuk az egyenrangúság kérdését. Habár – úgy vélem – egyik sem előzi meg a másikat. Mert a szeretet erős, mint a halál!{n}Vö. {r}Én 8, 6{/r}{/n}, és a szeretet vértanúi ezerszer súlyosabb kínokat szenvednek el akkor, amikor életüket Isten megőrzi, hogy az ő akaratát teljesítsék, mint ha ezer életet kellene feláldozniuk azért, hogy tanúságot tegyenek hitük, szeretetük és hűségük mellett.”

Arra irányuljanak tetteitek, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó: {*} És veletek lesz a béke Istene.

Ami erényes és magasztos, arra irányuljanak gondolataitok. {*} És veletek lesz a béke Istene.

A Krisztus megsebzett oldalából született Egyház, mint bíborköntösbe öltözött, ékszerekkel díszített jegyes, születésétől kezdve e világ végéig a szentség fényében ragyog. Mivel az Egyház isteni alapítója, az emberiség Megváltója és a titokzatos Test feje minden szentség forrása és kezdete, sohasem hiányoztak titokzatos Testében sem a tagok, akik erényeikkel minden keresztény számára példaképül szolgálnak.

A történelem húsz évszázada tanítja, hogy Krisztus Egyházában mindig voltak, sőt bőségesen voltak mind a lelkipásztorok, mind a hívek között olyanok, akik eljutottak az életszentség csúcsára, és közöttük, mint illik, életszentségük példájával ott tündököl előttünk a pápák dicső és jeles csapata is. Most beszéljünk Isten tiszteletreméltó Szolgájáról, XI. Ince pápáról, aki, bár több mint két évszázaddal ezelőtt hunyt el, az időbeli nagy távolság ellenére erényeinek és csodáinak emlékével mégis mindenkor közel állt az egész Egyházhoz.

Isten tiszteletreméltó Szolgájának érdemei között meg kell említenünk a törökök elleni küzdelemre való buzdítását, amelynek gyümölcse az a minden időkre szóló győzelem, amellyel 1683. szeptember 12-én Bécs a török támadás alól felszabadult; nem kevésbé értékes és csodálatos eredménye Buda felszabadítása 1686. szeptember 2-án, ugyancsak a török megszállás alól. Ezen győzelmeknek és Szűz Mária segítségének emlékére a szent pápa az egész Egyház számára ünnepet rendelt, Szűz Mária szent nevének tiszteletére, valamint Rómában Traianus Fóruma mellett emléktemplomot szentelt, és az ott megalapított Mária-társulatba a szent pápa elsőként kívánt belépni.

Krisztus rendíthetetlen földi helyettese, Isten és az Egyház ügyeinek bátor védelmezője nem félt szembeszállni akár a legnagyobb királyokkal és fejedelmekkel sem, valahányszor a helyzet úgy kívánta. A Szentszék anyagi javainak kezelésében rendkívüli adottsággal rendelkezett: amikor a kincstár kimerült, és nem állt elegendő élelmiszer a rendelkezésre, Ince pápa akkor is bőkezű tudott lenni a szegényekhez.

Ha emlékezetbe idézzük, hogy Isten tiszteletreméltó Szolgája kora ifjúságától kezdve gyenge egészségű volt, és életében többféle betegség gyötörte úgy, hogy háziorvosa tanúsága szerint a pápa életének utolsó szakasza „kimondhatatlan vértanúság” volt, csak csodálni lehet hősies türelmét, lelkierejét, életszentségét és akaratának az isteni akarattal való megegyezését, így a halált is – amelyre mindennap készült, hiszen szüntelenül buzgó imával kérte a szent halál kegyelmét – örvendező szívvel és bizalommal fogadta 1689. augusztus 12-én. Életszentségének a híre, amely addig is körülvette – alighogy az örökkévalóságba költözött – még jobban elterjedt.

Jézus e szavakkal fordult Simonhoz: Én is mondom neked: Te Péter vagy, én erre a sziklára építem Egyházamat, {*} És az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta.

Mindörökre építette azt az Úr! {*} És az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta.

Hősök, testvérek, magasztallak és dicsérlek titeket! Szeretném szívetek rettenthetetlen bátorságát és hitetek hűségét méltó magasztalással hirdetni. Dicsőségesen tűrtétek mindhalálig a kegyetlen kínzást, nem futottatok meg a gyötrelmek elől: végül is a gyötrelmek hagytak el titeket. A fájdalmak közepette, a véget nem a kínzások, hanem a koszorúk hozták meg. Testetek szétmarcangolása nem azért tartott oly sokáig, hogy megtörje hitetek hősies megvallását, hanem azért, hogy az Úr felé siettesse Isten embereinek útját.

A jelenlevő sokaság csodálkozva látta, mint állnak ott Isten szolgái, bátran beszélve, tiszta lelkiismerettel, Isten erejébe öltözve. Hiszen az ég Istene harcolt értük, és Krisztus vívta meg lelkükben a csatát. Földi fegyverük semmi nem volt, de erős hitük annál inkább felvértezte őket. Kínjaikban is erősebbek voltak kínzóiknál. Szétroncsolt, megtépett tagjaik legyőzték a rájuk csapódó tépdeső vaskörmöket.

A dühödt és hosszú kínzás sem tudta megtörni e vértanúk legyőzhetetlen hitét, pedig Isten szolgáinak felszaggatott testén már nem is a tagjaikat, hanem tátongó sebeiket ütlegelték. Ömlött a vérük, hogy megfékezze ezt a nagy tűzvészt: az üldözést, és hogy kioltsa a büntető tűz lángját dicsőséges áradásával. Az Úr színe előtt fenségessé, nagyszerűvé és kedvessé tette ezt a megrendítő látványt katonáinak esküvel fogadott hűsége és önfeláldozása. Mint ahogy meg van írva a zsoltárban is, amely által a Szentlélek szól hozzánk, és arra figyelmeztet, hogy az Úr szemében drága kincs igazainak halála!{n}{r}Zsolt 115, 15{/r}{/n} Valóban, drága az a halál, amikor az ember az örökkévalóságot vásárolja meg vére árán, és a hősies erény megkapja Istentől a koszorút.

Milyen boldog volt ott, mily készséggel harcolt, majd győzött ezekben a kiváló szolgáiban a hit védelmezője, Krisztus: ő annyi kegyelmet ad a benne hívőnek, amennyit csak képes az befogadni hitének nagysága szerint. Vértanúi mellett állva mintegy a saját harcát vívta; bátorságot öntött szent nevének harcosaiba és megvallóiba, megerősítette és lelkesítette őket. És aki értünk egyszer legyőzte már a halált, mindig legyőzi azt bennünk is.

Boldog, milyen boldog a mi Egyházunk, hogy ennyi dicsőséggel magasztalja fel Isten kegyelme, s hogy napjainkban így felékesíti a dicső vértanúk vére. Azelőtt hittestvéreink jó cselekedetei hófehérré tették az Egyházat, most a mártírok vérétől bíborpiros lett. Virágai közül nem hiányzanak sem a fehér liliomok, sem a piros rózsák. Induljon hát harcba most mindegyikünk, mert nagyszerű mind a két dicsőség: nyerjünk koszorút, vagy tetteinkkel hófehéret, vagy szenvedésünkkel vérpirosat.

Amikor küzdünk, és a közös hitért harcolunk, küzdelmünket nézi Isten, nézi Krisztus, és az angyalok is reánk figyelnek. {*} Mekkora dicsőség, milyen kitüntetés Isten jelenlétében küzdeni, és Krisztustól jutalmul koronát nyerni!

Harcoljunk teljes erővel, készüljünk a halálos küzdelemre tiszta lélekkel, teljes hittel és az áhítat fegyverével. {*} Mekkora dicsőség, milyen kitüntetés Isten jelenlétében küzdeni, és Krisztustól jutalmul koronát nyerni!

(Scritti di Maximiliano M. Kolbe, traduzione italiana a cura di C. Zambelli, O. F. M. Conv., vol. I, Firenze, 1975, pp. 44-46. 113-114)

Kedves Testvérem! Nagyon örülök lángoló buzgóságod miatt, amely Isten dicsőségének előmozdítására ösztönöz téged. Korunkban szomorúan látjuk a közömbösség fájdalmas jelenségét, amely nemcsak a világiak, hanem a szerzetesek között is különböző formákban terjed. Első és legfontosabb feladatunk, hogy a minden dicséretre méltó Isten dicsőségét szerény képességeink szerint előmozdítsuk, még akkor is, ha sohasem tudjuk őt a neki kijáró módon megdicsőíteni, mert csak gyarló teremtmények vagyunk.

Hogy pedig Isten dicsősége a Krisztus vérével megváltott lelkek üdvösségében mindjobban visszaragyogjon, az legyen apostoli életünk sajátos törekvése, hogy minél több lélek üdvösségét, sőt mind tökéletesebb megszentelődését előmozdítsa. Kevés szóval elmondom, hogy erre a célra, tudniillik Isten dicsőségének és mind több lélek megszentelődésének előmozdítására mi a legalkalmasabb út: Isten, aki végtelenül bölcs, és mindent tud, és így nagyon jól ismeri, hogy nekünk mit kell folytonosan tennünk az ő dicsőségének növelésére, akaratát legtöbbször földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra.

Így az engedelmesség, és csupán az engedelmesség az, amely biztosan nyilvánvalóvá teszi számunkra isteni akaratát. Bár tévedhet az elöljáró, azonban az nem lehetséges, hogy tévedésbe jussunk, ha engedelmeskedünk. Az engedelmeskedés alól csak akkor van kivétel, ha az elöljáró valami olyat parancsolna, akár csak a legkisebb fokban is, ami az isteni törvény nyilvánvaló megsértését jelentené; ez esetben ugyanis nem lenne Isten akaratának hűséges tolmácsa.

Isten az, aki végtelenül bölcs, szent, jóságos, egyedül ő Urunk, Teremtőnk és Atyánk, a kezdet és a vég, bölcsesség és hatalom és szeretet; mindez maga az Isten. Mindaz, ami Istenen kívül van, annyit ér, amennyire Istenre vonatkozik, aki minden dolog Teremtője, az emberek Megváltója, és minden teremtmény végső célja. Ő az, aki imádandó szent akaratát földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra, magához vonz minket, s azt akarja, hogy általunk mások is eljussanak, és mind tökéletesebb szeretettel kapcsolódjanak hozzá.

Lásd, testvérem, Isten irgalmából milyen nagy a mi hivatásunk. Az engedelmesség által mintegy átlépjük kicsinységünk határait, és azonosulunk az isteni akarattal, amely végtelen bölcsességével és okosságával a helyes cselekvésre irányít minket. Sőt az isteni akarathoz ragaszkodva, amelynek senki teremtmény ellenállni nem képes, mindenkinél erősebbek leszünk.

Ez a bölcsesség és okosság ösvénye, és ez az egyetlen út, amelyen járva Isten dicsőségét szolgálhatjuk. Ha más út alkalmasabb lenne, azt Krisztus szavával és példájával bizonyára tudomásunkra adta volna. De hosszú názáreti életéről a Szentírás csak ennyit mond: Engedelmeskedett nekik{n}{r}Lk 2, 51{/r}{/n}; élete további folyásáról is az engedelmességet emeli ki, többször rámutatván, hogy Atyja akaratának megvalósítása végett jött a földre.

Szeressük tehát, nagyon szeressük a minket oly nagyon szerető mennyei Atyát, és ennek a nagy szeretetünknek az engedelmesség legyen bizonyítéka, amelyet leginkább akkor kell gyakorolnunk, amikor saját akaratunk feláldozását kéri tőlünk. Nincs ugyanis fölségesebb tankönyvünk, mint a keresztre feszített Jézus Krisztus, hogy az Isten iránti szeretetben előrehaladjunk.

Mindezt pedig legkönnyebben a Szeplőtelen Szűz által nyerhetjük el, akire a végtelenül jóságos Isten rábízta irgalmasságának kiosztását. Semmi kétség nincs afelől, hogy Mária akarata számunkra magának Istennek akarata. Amikor magunkat a Szűzanyának szenteljük, eszközeinket az ő kezébe tesszük, ahogyan ő is Isten kezébe teszi, az isteni irgalom részesei leszünk. Hagyjuk tehát, hogy ő vezessen minket, engedjük, hogy megfogja kezünket, vezetése alatt legyünk biztonságban és nyugalomban, ő ugyanis mindent megszerez nekünk, mindenről gondoskodik, testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.

Mint Isten kedves gyermekei legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk. {*} Jó illatú áldozati adományként az Istennek.

Krisztus szolgái szívesen teljesítik Isten akaratát. {*} Jó illatú áldozati adományként az Istennek.

HIMNUSZ

Mint fényes hold, mint drága nap,

mint hajnalpír, mely most fakad,

száll az egek csúcsaira

a Szeplőtelen Szűzanya.

Dicső trónjára érkezett,

Királynő ég és föld felett,

ő szülte azt, ki tündökölt,

a hajnalcsillagnál előbb.

Az angyalok s az égiek

rendje fölé emeltetett:

Asszony, ki túlszárnyalta rég

a szentek minden érdemét.

Kit egykor ölben hordozott,

kit jászolyban pólyálgatott,

a mindenség Királyaként

szemléli, Atyja fényeként.

Szüzeknek Szüze, kérd Fiad,

esdjen miértünk hű szavad,

mienket vette általad,

övéből mindent visszaad.

Atya, Fiú s Vigasztaló,

köszöntse őket hálaszó,

kik minden másnál ékesebb,

dicsőbb fényt adtak fönt neked. Ámen.

Ant. 1Örök dicséretre méltó szűzi Királynő, kelj fel, és vonulj be az örök Király fényes palotájába!

Ant. 2Kiválasztotta őt az Úr magának, öröktől fogva kiválasztotta, hajlékában adott neki lakóhelyet.

Testvéreim! Mindig hálát adok értetek, és imádságomban újra meg újra megemlékezem rólatok. Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag az a felséges örökség, amely övé a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak s minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát meg az egész Egyház fejévé tette; ez az ő teste és a teljessége annak, aki mindenben mindent teljessé tesz.

Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejedelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik. Közéjük tartoztunk mi is, amíg testi vágyainkban éltünk, s megtettük, amit a test és az érzékek kívántak. Születésünknél fogva mi is a harag gyermekei voltunk, akárcsak a többi ember.

De a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is, így kegyelemből kaptátok a megváltást; feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett minket, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, hozzánk való jóságából.

Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy benne éljünk.

Ó, milyen szép és ékes a Boldogságos Szűz Mária, aki Krisztushoz költözött ebből a világból. {*} A szentek között ragyog, miként égi fényében a nap.

Örvendeznek az angyalok, ujjonganak a főangyalok Szűz Mária miatt. {*} A szentek között ragyog, miként égi fényében a nap.

XII. Piusz pápának Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezéséből

A szent egyházatyák és nagy hittudósok az Istenszülő mennybevételéről úgy beszéltek ünnepi homíliáikban és szentbeszédeikben a néphez, hogy az a keresztény hívők előtt már ismeretes és elfogadott igazság, s azt még érthetőbben ki is fejtették. Az ünnep értelmét és tartalmát mélyreható érvekkel tárták hallgatóik elé. Főként azt igyekeztek világosan kifejteni, hogy ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy ő a halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára az ő teste is megdicsőült a mennyben.

Ennek az egyházi hagyományban levő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János. Amikor a Boldogságos Istenanya test szerinti mennybevételét párhuzamba állítja az ő többi kiválóságával és kiváltságával, lángoló ékesszólásával azt mondja: „Illő volt, hogy ő, aki szüzességét a szüléskor is sértetlenül megőrizte, halála után is megőrizze testét minden romlástól. Illő volt, hogy ő, aki Teremtőjét gyermekeként hordozta méhében, Isten hajlékába jusson. Illő volt, hogy a jegyes, akit az Atya jegyzett el, a mennyei otthonban lakjék. Illő volt, hogy ő, aki szülésekor a fájdalom tőrétől mentes maradt, de amikor Fiát a keresztfán látta, a szívét döfte át a fájdalom tőre, ott lássa Fiát az Atya mellett trónolni. Illő volt, hogy az Isten Anyjáé is legyen az, ami a Fiáé, és hogy minden teremtmény tisztelje őt mint Isten Anyját és szolgálóleányát.”

Konstantinápolyi Szent Germánosz kifejti, hogy az Istenszülő Szűz Mária testének romolhatatlansága és mennybe felvétele nemcsak annak a következménye, hogy ő Istenanya, hanem szűzi testének egészen különleges szentségéből is következik ez: „Te – miként a Szentírás mondja – nemcsak szépségben{n}{r}Zsolt 44, 3{/r}{/n} tündökölsz, de szűzi tested egészen szent, egészen tiszta, egészen az Isten otthona; ebből az is következik, hogy nem porlad el, hanem ez az emberi test romlás nélkül a romolhatatlan dicső életbe való. Élő és fölséges, sértetlen, és részese a tökéletes életnek.”

Egy másik régi író pedig így bizonyít: „A mi Üdvözítő Istenünknek, Krisztusnak, az élet és halhatatlanság adományozójának boldogságos Anyja Krisztus által él romolhatatlan testben mindörökké, ő támasztotta fel sírjából, ő vette fel magához a mennybe, hiszen egyedül csak ő tudta ezt megtenni.”

A szent egyházatyáknak minden bizonyítéka és megfontolása, mint végső alapra, a Szentírásra támaszkodik, amely Isten szent Anyját úgy állítja szemünk elé, mint aki isteni Fiával a legszorosabb kapcsolatban van, és az ő emberi sorsában mindig részesedik.

Főként pedig arra kell nagyon figyelnünk, hogy a szent atyák már a második századtól kezdve Szűz Máriát úgy említik, mint új Évát az új Ádám mellett. Bár alá van neki rendelve, de mégis a legszorosabb kapcsolatban van vele még abban a harcban is, amelyet az ősevangélium előrejelzése szerint az alvilági ellenséggel szemben a bűn és halál feletti teljes győzelem fejezett be. E kettő feletti győzelmet a nemzetek Apostola mindig összekapcsolja írásaiban. Mivel pedig Krisztus dicsőséges feltámadása ennek az említett győzelemnek a lényeges része és egyben végső győzelmi jele, azért ebből arra is kell következtetni, hogy Mária szűzi teste is megdicsőült, hiszen Fiának ez a harca közös volt a Boldogságos Szűz harcával. Ugyanez az Apostol ugyanis ezt mondja: Amikor ez a halandó test halhatatlanságba öltözik, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált{n}vö. {r}1 Kor 15, 53-54{/r}{/n}.

Ezért tehát Isten fölséges Anyja Istennek ugyanazon egyetlen, előre elhatározott akarata szerint titokzatos módon egybekapcsolódott Jézus Krisztussal: szeplőtelen fogantatásában, istenanyaságában és sértetlen szüzességében, és azzal, hogy oly nemes társa volt Megváltó Istenünknek, aki teljes diadalt aratott a bűn és annak minden következménye felett, így Szűz Mária végül is mintegy kiváltságainak legfőbb koronájaként elnyerte a mentességet a sírban való romlástól, és – szent Fiához hasonlóan – legyőzve a halált, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe, ahol szent Fiának, az örökkévalóság halhatatlan Királyának a jobbján mint Királynő tündököl.

Íme, itt a dicső nap, amelyen az Istenszülő Szűz felvétetett a mennybe; őt dicsérve mondjuk mindnyájan: {*} Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!

Boldog vagy, szentséges Szűz Mária, és minden dicséretre méltó, mert tőled született az igazság Napja, Krisztus, a mi Istenünk. {*} Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!

Az embernek mindig is egyik legkomolyabb problémája a fájdalom és a betegség volt. A keresztény ember ezt szintén érzi és tapasztalja, de őt a hit fénye rávezeti és segíti a szenvedés misztériumának mélyebb megértésére és a fájdalmak hősiesebb elviselésére. Krisztus Urunk szavából nemcsak megismeri, hogy mit jelent és mit ér a betegség az egyén és a világ üdvössége szempontjából, hanem arra is ráébred, hogy Krisztus szereti a betegeket, hiszen életében sok beteget meglátogatott, és meg is gyógyított.

Bár a betegség az ember bűnös voltával szorosan összefügg, többnyire mégsem tekinthető az egyéni bűnök isteni büntetésének{n}{r}Jn 9,36{/r}{/n}. Ezenfelül maga a bűntelen Krisztus – Izajás próféta írásait beteljesítve – kínszenvedésében mindenféle sebet magára vett, és minden ember szenvedésével közösséget vállalt{n}vö. {r}Iz 53,4–5{/r}{/n}. Azóta is bennünk, az ő tagjaiban, ő szenved és gyötrődik nehéz óráinkban. Ezek a szenvedések azonban pillanatnyinak és könnyűnek tűnnek az örök dicsőséghez mérve, melyet általuk szerzünk meg{n}{r}2Kor 4,17{/r}{/n}.

Az Isten gondviselő terve az, hogy az ember keményen harcoljon minden betegség ellen, és testi egészségét is szorgalmas gonddal ápolja, avégett, hogy a társadalomban és az Egyház közösségében feladatát teljesíthesse; de ugyanakkor arra is mindenkor készen kell állnia, hogy a világ üdvére kiegészítse azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, miközben sóvárogva várja a teremtett világ fölszabadulását Isten fiainak dicsőséges szabadságára{n}vö. {r}Kol 1,24{/r}; {r}Róm 8,19–21{/r}{/n}.

A betegek hivatása továbbá az Egyházban tanúságtételükkel figyelmeztetni felebarátaikat arra, hogy a lényeges és természetfeletti dolgokat el ne felejtsék, és megmutatni, hogy a halandó emberi élet Krisztus Urunk halálának és feltámadásának misztériuma által megváltásra szorul.

Nemcsak a betegnek kell küzdenie a betegség ellen, hanem az orvos és mindenki, aki a betegekkel bármi címen kapcsolatban áll, törekedjék mindent megtenni, megpróbálni és kikísérletezni, ami a betegek testi-lelki megkönnyebbülését elősegíti. Ezáltal Krisztus szavát teljesítik, aki megparancsolta, hogy a betegeket meglátogassák; és ezzel mintegy az egész embert rábízta a beteggondozókra, hogy fizikai eszközökkel és lelki erőforrásokkal egyaránt a betegek segítségére legyenek.

Örömest szenvedek értetek, kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, {*} Testének, az Egyháznak javára.

Ezért fáradozom és küzdök az ő erejének segítségével, amely hatékonyan működik bennem. {*} Testének, az Egyháznak javára.

A hely, ahol Urunk az Eukarisztia szentségét első alkalommal bemutatta, egy ház felső terme volt, amelyet e célra béreltek{n}{r}Mk 14, 15{/r}{/n}. Szent Péter háztetőn imádkozott, Szent Pál és Szilás kalodába szorított lábakkal a tömlöcben énekelték himnuszaikat és zsoltáraikat. De bárhol is voltak a keresztények, a kegyelem Lelke ott volt, Isten és Krisztus velük volt, Isten temploma körülöttük volt.

A templom több, mint az arany. Ezért ne aggódjatok, ha hiányzik is az arany! De a templom megszenteli az aranyat. Ezért gondozzátok, ha megvan! Krisztus velünk van minden külső fény nélkül is: Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő közöttük van{n}vö. {r}Mt 18, 20{/r}{/n}. Legyen bár kunyhó, szabad mező, tömlöc vagy föld alatti börtön, Krisztus ott lehet, és ott van, ha szolgái ott vannak. A kőfalak még nem jelentenek templomot. És ha a föld legnagyobb, legkiválóbb, legpompásabb épületei is volnának, Krisztus mégsem lenne azokkal, akik más evangéliumot hirdetnének{n}vö. {r}2 Kor 11, 4{/r}{/n}.

Van egy templom a földön, szellemi, élő kövekből{n}{r}1 Pét 2, 5{/r}{/n} épült templom, valamiképp a lelkekből épült templom; templom, amelynek Isten a világossága, Krisztus a főpapja, angyalszárnyak a boltívei, szentek és egyháztanítók az oszlopai, és imádkozók a padozata. Az evangélium hirdetésének megkezdése óta mindig megvolt ez a templom a földön. Ez a láthatatlan, rejtett, titokzatos, szellemi templom mindenhol ott van, kiterjed Krisztus egész birodalmában minden helyre. Ott van ez a templom, ahol hit és szeretet van. Ez a templom, az Egyház, apostolokra és prófétákra alapozott épület, amelynek szegletköve maga Krisztus Jézus; a hívők pedig benne épülnek egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává{n}{r}Ef 2, 20-22{/r}{/n}.

Közöttetek fogok élni, Istenetek leszek, ti meg népem lesztek. {*} És nem hagylak el benneteket.

A szeretet önmagában elegendő, önmagában és önmagáért is kívánatos. Önmagában érdem és jutalom is. A szeretet nem keresi sem okát, sem gyümölcsét önmagán kívül: maga a szeretet gyakorlása a gyümölcs. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek. Nagy dolog a szeretet, de csak ha kútfejéhez visszaörvénylik, s ha eredetébe torkollva és forrásával eggyé válva mindig onnan buzog elő, ahonnét szünet nélkül árad. A lélek összes indulata közül, felfogó és érzelmi képességei közül egyedül a szeretet alkalmas arra, hogy benne a teremtmény, ha nem is egyenértékű vagy akár csak hasonló módon is, valami viszonzást nyújtson Teremtőjének. Mert amikor Isten szeret, nem akar mást, mint hogy viszontszeressük: nem másért szeret, csak azért, hogy szeressék; tudva, hogy maga a szeretet boldoggá teszi azokat, akik őt szeretik.

A jegyesi szeretet, sőt az a Jegyes, aki maga a Szeretet, csak viszontszeretetre és hűségre vágyik. Hadd szeressen tehát a menyasszony! Hogyne szeretne a menyasszony, magának a Szeretetnek eljegyzett menyasszonya! Magát a Szeretetet hogyne szeretné!

Méltán lemond minden más érzelemről, és egészen a szeretetnek szentel magából mindent, amit csak vizontszeretetében visszaadhat magának a Szeretetnek. Mert ha mindenestül szeretetté válik is, mi ez annak a Szeretetforrásnak örök áradásához képest? Nem egyforma bőséggel árad ugyanis a szerető ember és maga a Szeretet, a lélek és az Ige, a menyasszony és a Vőlegény, a teremtmény és a Teremtő, hanem úgy, mint a szomjazó és a forrás.

Mi lesz tehát ezek után? Vajon meghiúsul és teljesen semmivé lesz a menyasszony kívánsága, az epekedő lélek vágyakozása, a szerelmes lángolása, a bizakodó reménysége, mert nem képes lépést tartani a futásban az óriással, vagy nem tud édességben versenyre kelni a lépesmézzel, szelídségben a báránnyal, tisztaságban a liliommal, tündöklésben a napsugárral, és szeretetben azzal, aki maga a Szeretet? Nem! Mert ha kevésbé szeret is a teremtmény, mert ő kevesebb, mégis ha egész lényével szeret, semmi sem hiányzik ott, ahol ott van az egész, így szeretni már annyit jelent, mint házastársként élni. Mert nem szerethetne így, ha Jegyese kevésbé szeretné. A kettőnek kölcsönös egyetértése alapján teljes és tökéletes lesz a házassági kötelék. Ki kételkedik abban, hogy az emberi lelket az Ige előbb szerette, és sokkal jobban szerette?

Házad gazdagságától megittasodnak, gyönyörűséged patakját adod italul nekik. {*} Amelyet a téged félőknek tartogatsz!

Eudes Szent János áldozópapnak „Jézus csodálatos Szíve” című értekezéséből

Kérlek téged: úgy tekintsd a mi Urunkat, Jézus Krisztust, mint aki a te számodra igazi fő, te pedig egy vagy tagjai közül. Ő számodra, mint a többi tag számára is a fej; ami az övé, az mind a tied is: lelke, szíve, teste, élete és minden tehetsége. Ezeket úgy kell használnod, mintha a tieid lennének; neki szolgálva őt dicsérd, szeresd és dicsőítsd. Te pedig annyira az övé vagy, mint amennyire a fejé a test bármely tagja. Ezért vágyódik ő is oly erősen arra, hogy minden tehetségedet úgy használja az Atya szolgálatára és dicsőségére, mintha az az övé lenne.

De ő nem elégszik meg azzal, hogy a tied legyen, hanem még azt is akarja, hogy benned legyen, benned éljen, és benned uralkodjék, miként a fej a tagjaiban él, és kormányozza azokat. Azt is akarja, hogy mindaz, ami őbenne van, az benned éljen és uralkodjék: az ő Lelke a te lelkedben, az ő Szíve a te szívedben, lelkének minden tehetsége a te lelked tehetségeiben, hogy így valósággá váljanak benned e szavak: Dicsőítsétek meg, és hordozzátok az Istent testetekben, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon{n}{r}1 Kor 6, 20{/r}; {r}2 Kor 4, 10{/r}{/n} bennetek. Te nemcsak hogy az Isten Fiáé vagy, hanem úgy kell őbenne lenned, mint ahogy a tagok egyek a fővel. Mindazt, ami benned van, őbelé kell beoltanod, és belőle kell élned, hogy ő vezessen téged. Nem lesz más igazi életed, csak őbenne, mert az igazi életnek ő az egyedüli forrása; rajta kívül csak halált és pusztulást találsz. Egyedül csak ő vezesse minden érzésedet, cselekedetedet és testi erődet, belőle és érte kell élned, hogy így beteljesítsd a Szentírás szavait: Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának. Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg, és támadt fel, hogy halottnak, élőnek Ura legyen{n}{r}Róm 14, 7-9{/r}{/n}.

Végül pedig egy vagy magával Jézussal, miként a tag is egy a fejjel; ezért tehát az kell, hogy egy legyen a lelkületed ővele: egy a lelked, egy az életed, egy az akaratod, egy a döntésed, egy a szíved. És szükséges még az is, hogy ő legyen a lelked, a szíved, a szereteted, az életed és mindened. A keresztény embernek ez a magasztos fönsége a keresztség szentségéből ered, növeli és erősíti a bérmálás szentsége, és az Istentől kapott egyéb kegyelmek jó felhasználása is; az Oltáriszentség pedig fölemeli a lehető legnagyobb tökéletességre.

Krisztus azért halt meg és támadt fel, hogy halottnak, élőnek Ura legyen. {*} Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.

Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának. Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. {*} Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.

HIMNUSZ

Szent István fényes napja ma rád ragyog,

magyar nép, s téged ünnepi dalra hív:

hirdesse első szent királyod

nagyszerű tetteit hangos ének.

Kényelmet, pompát, mit fejedelmi ház

bősége nyújthat, elveti ifjan ő,

s erények szűk útján haladva

égi magasba sietve lépdel.

A trónra lépve nagy hivatásra lel:

Krisztushoz vinni Hunnia nemzetét.

Egyetlen célja, vágya ez lesz:

tetteit egyre csak ez vezérli.

Isten kegyelme áldja erős kezét:

az ős pogányság mindenütt eltűnik,

s az Üdvözítő szent keresztje

szép ragyogással a hont bevonja.

Atyánkat áldja hódolat és Fiát

s a Vigasz Lelkét, őt, aki egy velük!

A hit, mit érdem nélkül kaptunk,

fénybe borítsa e földet mindig. Ámen.

Ant. 1Mondja bizony minden ember: Boldog vagy, Pannónia! Királyod lett prédikátorod, apostolod, magvetőd.

Ant. 2Szent Istvánnak idejében hitből új világ terem, s a kegyetlenség helyében úrrá lesz a kegyelem.

Ant. 3Lám, az Úr a régen árva, elhagyott Hungáriát a keresztség kegyelmére e Szent által hozta át.

Szeretteim! (Jézus Krisztus) isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki dicsőségével és erejével meghívott minket. Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében.

Éppen ezért minden igyekezetetekkel legyetek rajta, hogy hitetek megteremje az erényt, az erény a tudást, a tudás a magatok fölötti uralmat, a magatok fölötti uralom a jóban való kitartást, a jóban való kitartás a vallásos érzületet, a vallásos érzület a testvériességet, a testvériesség pedig a szeretetet. Mert ha ezek megvannak, és gyarapodnak bennetek, nem marad Urunkra, Jézus Krisztusra vonatkozó ismeretetek hatástalan és meddő. Az, akiben ezek nincsenek meg, vak és rövidlátó, mert megfeledkezett róla, hogy régi bűneitől megtisztuljon.

Testvérek, ezért még inkább törekedjetek rá, hogy hivatásotokat és kiválasztottságotokat tetteitekkel megpecsételjétek, mert ha ezt megteszitek, nem botoltok el soha. Így lesz ugyanis könnyű számotokra a bemenetel Urunknak és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak örök országába.

Ezért folyton rajta leszek, hogy emlékeztesselek benneteket ezekre, ha ismeritek is, és biztosak vagytok is a most felfogható igazságban. Kötelességemnek tartom ugyanis, hogy amíg élek, buzdítsalak és ösztönözzelek benneteket, mert tudom, hogy közel van életem vége, hisz Urunk, Jézus Krisztus is tudtomra adta. De igyekszem, hogy ezekről halálom után is mindig megemlékezhessetek.

Mert nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, mert hiszen szemlélői voltunk nagyságának. Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított iránta, és megdicsőítette, ez a szózat hallatszott rá vonatkozóan a fölséges dicsőség hazájából: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen.

Így a prófétai jövendöléseket még jobban hisszük. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben. Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek – Isten megbízottaiként – a szent emberek.

Örvendett már Mesterének minden földi tartomány, és az Úrhoz hálaének zengedezett ajakán. {*} Csak Pannóniának népe nem talált még segítőt, s ült a tévelyek ködében, mint szegény hajótörött.

Míg az igaz hit vallása a világon egyre nőtt, s tiszta szívvel új-új hívek születtek az Úr előtt. {*} Csak Pannóniának népe nem talált még segítőt, s ült a tévelyek ködében, mint szegény hajótörött.

Szent VI. Pál pápa apostoli leveléből, amelyet az Egyház Magyarországon történt alapításának s egyben Szent István születésének és megkeresztelésének ezredik jubileuma alkalmából írt

Szent István, Pannóniának ez a ragyogó csillaga akkor látta meg a napvilágot, amikor népetek súlyos válságba került. Fejedelmeitek ugyanis a vészes és szörnyű kalandozások után, amelyekkel a nyugati országokat pusztították, arra kényszerültek, hogy keressék a szomszédos népekkel való békés együttélés feltételeit.

S miközben bölcsen és óvatosan egymáshoz közeledtek, Magyarországra érkeztek az evangélium első hirdetői.

Ami akkor hazátokkal történt, új dolgok magját vetette el, s e kor hullámzó állapota, amely a látszat szerint az akkori bizonytalan körülményeknek volt eredménye, valójában az éltető Szentlélek művének bizonyult, aki szent tevékenységének kegyelmével szüntelenül megújítja a föld színét. Mindamellett Istvánnak, ennek az igen kiváló fejedelemnek születését, megkeresztelését, életszentségét és bölcsességét méltán tekinthetjük e szerencsés fejlődés mintegy kezdetének és csúcspontjának. Ezzel ugyanis végleg lezárul történelmeteknek ez a szakasza, és megnyílik a keresztény művelődés termékeny, új korszaka, amely most érkezik el ezeréves fordulójához.

A szent király, Szent Adalbertnek lelki fia, a keresztény hit és erkölcs alapján állva, erős lélekkel, maradéktalanul megvalósította azt, amire Isten kiválasztotta: fiatal magyar nemzetének megmutatta és kijelölte azt az igazi utat, amely nemcsak az anyagi javak bőségéhez, hanem egyben magasabb értékű kincsekhez, vagyis a lelki műveltséghez és a természetfeletti kegyelemhez vezet.

Mint népének hűséges őre és vezetője azt akarta, hogy az szabad és mindenkitől független legyen. Arra törekedett, hogy azt egy és egységes nemzetté forrassza össze. Önálló államformát biztosított neki, és olyan törvényeket hozott, amelyek a keresztény szellemiségből fakadtak. Egyidejűleg megszervezte királyságának határai között az első egyházi intézményeket, megvetve ezzel a jogi és lelkipásztori fegyelem alapjait, s ezzel előmozdította az Egyház termékeny növekedését magyar földön. Az esztergomi érsekségen kívül, amelyet Magyarország prímási székhelyévé tett, megalapította a kalocsai érsekséget és nyolc más egyházmegyét. Külön előjogokkal erősítette meg az akkor már meglevő pannonhalmi, Szent Mártonról nevezett monostort, létrehozta a veszprémi és pécsváradi monostorokat, a budai, nyitrai és székesfehérvári káptalanokat, és elősegítette a zalavári, bakonybéli, aracsi, oroszlánosi, sári, tatai és jáki monostorok felépítését. Ezek az egyházi intézmények, amellett, hogy a polgári közigazgatásnak is nagy segítségére voltak, olyan központokká váltak, amelyekben virágzott az istentisztelet, lelkesen folyt a hithirdető munka, s otthont találtak bennük a keresztény szellemű tudományok és művészetek, sőt gazdasági, szociális téren is, különösen a földművelés terén, a haladás előmozdítói voltak.

Szent István, alighogy megkezdte ezt a munkát, Rómába küldte követét, Asztrikot, a pécsváradi monostor apátját, hogy terveit és alkotásait megerősítés végett előterjessze az Apostoli Szentszékhez. S annak bizonyítására, hogy a Szent Királyban különben is milyen nagy tisztelet élt a Szentszék iránt, szívesen említjük meg, hogy Szent Péter sírja közelében saját népe számára templomot és zarándokházat alapított.

Itt vették kezdetüket az immár ezer éven át tartó, eredményekben gazdag kapcsolatok az Apostoli Szentszék és a magyar nemzet között, amelyeket a hithűség és a Szentszékhez való állandó ragaszkodás ihlettek, s amelyek mindkét fél számára oltalmat és segítséget jelentettek.

Ami azonban a magyar népet leginkább megindította és a keresztény élet elfogadására bírta, az Szent István példás vallásossága és ennek megfelelő életmódja volt. Ehhez járult családja kimagasló példaadása, amelyet hitvese, Boldog Gizella és fia, Szent Imre nyújtott. Így történt, hogy az a nép, amelyet egykor „a keresztények ostorának” tartottak, a hithirdetők munkája révén olyan nemzetté vált, amely mint a kereszténységnek századokon át hűséges követője, a hit bátor védőjének kitüntető nevét érdemelte ki.

Örvendezz, királyi város, Székesfehérvár nagyon, e nagy király valóságos székhelye benned vagyon. {*} Mert te őrzöd dicsőséges, boldogságos tetemét.

Ő nevével vagy te ékes. Boldog város, büszke légy! {*} Mert te őrzöd dicsőséges, boldogságos tetemét.

A Szentírásba bevett és isteni sugallatra szerzett zsoltárok – mint köztudomású – már az ősegyházban is csodálatos módon emelték azoknak a híveknek az áhítatát, akik szüntelenül bemutatták Istennek a dicséret áldozatát, azaz az ő nevének ajkukon fakadó magasztalását{n}vö. {r}Zsid 13, 15{/r}; {r}Oz 14, 3{/r}{/n}. Az ószövetségi szertartások gyakorlata alapján magában a szent liturgiában és a papi zsolozsmában is jelentős helyet kaptak a zsoltárok, így született meg, mint Vazul mondja, az Egyház szava és a zsoltározás, ez pedig VIII. Orbán elődünk elnevezése szerint édes gyermeke annak a himnuszéneklésnek, amelyet megszakítás nélkül énekelnek Isten és a Bárány trónusa előtt. Atanáz szerint ez tanítja meg az istentiszteletet végző embereket arra, hogy miképpen kell Istent dicsőíteni, és milyen szavakkal kell azt méltó módon kifejezni. Találóan mondja ezzel kapcsolatban Ágoston: Hogy az ember helyesen dicsőíthesse Istent, azért dicsőítette meg előbb önmagát Isten. És hogy miként dicsőítse az ember az Istent, azt az ő jóságos gondoskodásából tanulta meg, mert ő már megdicsőítette önmagát.

A fentieken kívül van még a zsoltárokban valami olyan csodálatos erő is, amely az összes erény gyakorlására serkenti a lelkeket. Mert noha az egész Szentírásunk, az ó- és az újszövetségi egyaránt, Istentől sugalmazott, és hasznos a tanításra – miként ez írva is van{n}vö. {r}2 Tim 3, 16{/r}{/n}_–, mégis a zsoltárkönyv – mely olyan mint a Paradicsom – az összes többi könyv gyümölcsét magában foglalva énekel, és azokkal együtt ráadásul saját gyümölcseit nyújtja a zsoltározás közben. Atanáz ismét találóan egészíti ki a mondottakat: Én úgy gondolom, hogy a zsoltározó számára szinte olyan a zsoltár, mint egy tükör, és a zsoltározó ebben olyan élethűen szemléli saját magát is, meg lelkének érzéseit is, hogy ezért is imádkozza azokat olyan szívesen. Ezért írja Ágoston a Vallomásaiban: Mennyire sírtam a himnuszok és énekek közben, milyen nagy buzgalomra indított szelíd hangú Egyházad szava! Mihelyt meghallottam ezeket a szavakat, a te igazságod töltötte el a szívemet, fellángolt a buzgóságom, és folytak a könnyeim; milyen jó volt azokat hallanom.

Mert ugyan kit ne indítana meg a zsoltárok ama számos helye, ahol Isten végtelen felségéről, mindenhatóságáról, felfoghatatlan igazságáról, jóságáról vagy kegyességéről és a többi végtelen dicsőségéről olyan ékesen beszél? Kit ne lelkesítene hasonló érzelmekre az Istentől kapott jókért mondott sok hálaadás vagy az a sok bizalomteljes kérőimádság, vagy az a bűnbocsánatért esdő sok könyörgés? Ki az, akinek a szeretetét fel ne gyullasztaná megváltó Krisztusunk ékesen szóló előképe, akinek dicsőítő vagy könyörgő, reményteli vagy vágyódó szavát hallotta minden zsoltárban Ágoston?

Úgy beszélünk, mint akiket Isten alkalmasnak ítélt az evangélium hirdetésére. {*} Nem is az embereknek igyekszünk tetszeni, hanem az Istennek.

Igehirdetésünk nem megtévesztésből, hamis szándékból vagy álnokságból fakad. {*} Nem is az embereknek igyekszünk tetszeni, hanem az Istennek.

HIMNUSZ

Teremtett rend tetőfokán

te, Szűz Királynő, fennen állsz,

az Isten legszebb műve vagy,

kegyelmekben leggazdagabb.

Mindent Fiával alkot ő,

s hogy első helyre lépj elő,

öröktől úgy határozott,

hogy szüld, ki téged alkotott.

Ahogy Krisztus volt fenn a fán

vértől bíborló nagy Király,

mint szenvedésben részese,

úgy lettél „élők Anyja” te.

Oly sok dicséret ékesít,

ünneplünk kérve, ránk tekints,

mit hódolattal hirdetünk

rólad, fogadd el énekünk.

Dicsérjük most Szülöttedet,

Atyánkat és a Lelket is,

a nagy kegyelmek köntösét

csodákkal ők adták neked. Ámen.

Nézd csak, milyen fölségesen ragyogott Mária csodálatos neve már mennybevétele előtt itt a földön, és mindenütt ismeretes volt már dicsőségének híre, mielőtt e kiváló teremtményét a mennybe vette volna Isten. Illő volt, hogy Fia érdemei folytán előbb itt a földön dicsőség övezze Szűz Máriát, utána pedig megkapja dicsőséges helyét a mennyben is. Illő volt, hogy itt a földön dicső legyen, hogy azután bejusson a mennyei teljes boldogságba. Illő volt, hogy miként itt a földön az erények legmagasabb fokára felemelte őt a Szentlélek, ugyanúgy a legnagyobb mennyei dicsőségbe is bevigye.

Tehát már halandó földi életében elkezdte élvezni a jövendő mennyei boldogságot, azaz már itt a földön elérte az Istennel való legfölségesebb kapcsolatot, és egyben kimondhatatlan szeretetével segítette embertársait. Ezért volt része az angyal hódoló köszöntésében és az emberek tiszteletteljes szolgálatában. Mellette állott Gábor főangyal angyalok kíséretében. A többi apostollal együtt gondoskodott róla János apostol, aki maga is szűzi életet élt. Szeretettel fogadta magához a kereszten rábízott Szűzanyát. Az angyalok mint Királynőjüket, az apostolok pedig mint Úrnőjüket szerették, és mindnyájan gyöngéd tisztelettel hódoltak előtte.

Mária az erények legmagasabb fokán tündöklik, tenger sok isteni karizmával, megmérhetetlen kegyelemmel teljes, és így minden embernél kiválóbb lett, de bőkezű ajándékozással árasztja is mindezt a rá szomjazó hívő népre. Testi gyógyulást és lelki orvoslást nyújtott, hiszen életre tudta kelteni az embert a testi és lelki halálból. Ugyan van-e valaki, aki bánatosan és szomorúan, vagy az isteni misztériumokat meg nem ismerve távozott volna valaha tőle? Ugyan van-e valaki, aki, ha bármit is kért Urunk Anyjától, Máriától, ne boldogan és örvendezve ért volna haza?

Ilyen nagy isteni ajándékkal teljes ez a jegyes, ez az Egyszülött Jegyesnek édes és minden szeretetre méltó Anyja. Olyan, mint a bölcsesség kertjének forrása, mint az élő és éltető vizek kútja. E vizek áradata a Libanonról, az Istentől indulva Sion hegyétől kiárad a körülvevő idegen népekre is. Mennyei bőséggel árasztotta ki rájuk a béke folyamát és a kegyelem áradatát. Amikor tehát a szüzek Szüzét az Isten és Fia, a Királyok Királya, az angyalok örvendezése és a főangyalok ujjongása meg a mennyeiek dicsőítő éneke közepette felvette a mennybe, akkor teljesedett be a Zsoltárosnak az a jövendölése, amelyet az Úrról így énekelt: A királynő ott áll jobbodon, arannyal átszőtt ruhában{n}vö. {r}Zsolt 44, 10{/r}{/n}.

Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, {*} Fején tizenkét csillagból korona.

A királynő ott áll jobbodon, arannyal átszőtt ruhában. {*} Fején tizenkét csillagból korona.

(Ad medicum Castillo: edit. L. Getino, La Patrona de América, Madrid 1928, pp. 54-55)

Megváltó Urunk felemelte szavát, és felülmúlhatatlan fölséggel mondta: „Tudja meg mindenki, hogy csak a gyötrelem után következik a kegyelem; értse meg mindenki, hogy a csapások terhe nélkül nem lehet eljutni a kegyelem csúcsára; tudja meg mindenki, hogy a karizmák mértéke csak az elviselt szenvedések arányában gyarapszik. Vigyázzanak az emberek, nehogy tévedésbe essenek, és nehogy elbukjanak! Ez az egyedül igazi paradicsomi lépcső, és kereszt nélkül nincs út, amelyen a mennybe feljuthatnának.”

E szavak hallása után nagy vágy fogott el, hogy kimenjek a főtérre, és nyilvánosan, hangos szóval hirdessem ott minden korú, minden nemű és minden állapotú embernek: „Halljátok, ti, népek, halljátok, ti, nemzetek! Krisztus parancsára, az ő szájából vett szavakkal élve, figyelmeztetlek benneteket: Kegyelmet másként nem szerezhetünk, csak úgy, ha megpróbáltatásokat szenvedünk. Szenvedést szenvedésre kell ugyanis halmoznunk, hogy lelkünk bensejében részesedjünk az isteni természetben, hogy eljussunk Isten gyermekeinek dicsőségére és lelkünk tökéletes boldogságára.”

Ugyanez a gyötrő nyugtalanság indított arra, hogy hirdessem az isteni kegyelem szépségét; s ez oly szorongásokkal sarkallt, hogy akaratom ellenére is beleizzadtam, és levegő után kapkodtam. Akkor úgy gondoltam, hogy lelkem már nem maradhat tovább testem börtönében, hanem széttörve annak minden bilincsét, felszabadulva és egészen egyedül, még nagyobb lendülettel bejárja majd az egész világot, hogy hirdesse: „Bárcsak megismernék a halandó emberek, milyen nagy valami az isteni kegyelem; milyen szép, milyen nemes, milyen értékes; mennyi gazdagságot rejteget magában, mennyi kincset, mennyi ujjongó örömet! Akkor aztán egész biztosan minden igyekezetükkel és gondjukkal arra törekednének, hogy szenvedéseket és gyötrelmeket vállaljanak magukra. A föld minden lakója arra törekednék, hogy jó sors helyett kellemetlenségeket, betegségeket és gyötrelmeket keressen, csak azért, hogy a kegyelem felbecsülhetetlen kincsét megszerezze magának. Ilyen a szenvedés ára és legfőbb haszna. Senki sem panaszkodnék keresztje miatt, sem az esetleges szenvedések miatt, ha megismerné azt a mérleget, amelyen lemérik, hogy ki mit kapjon.”

Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. {*} Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.

Fölséges az Úr, az alázatosra rátekint, de a kevélyt messziről megismeri. {*} Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.

Aranyszájú Szent János püspöknek Az első korintusi levélről mondott szentbeszédeiből

A szent kereszt tanulatlan emberek révén győzött, mégpedig az egész földkerekséget győzte meg. Nem jelentéktelen dolgokat hirdetett: Istenről szólt, az igaz vallásról, az evangélium szerint való életről és az eljövendő ítéletről. Az egyszerű, tanulatlan embereket mind bölcs emberekké tette. Lásd tehát, mennyire igaz, hogy Isten „oktalansága” bölcsebb, „gyengesége” pedig erősebb az embereknél.

Hogyan nyilvánult meg ez a nagyobb erő? Úgy, hogy az egész világot meggyőzte, és mindenkit arra kényszerített, hogy állást foglaljon. A Megfeszítettnek nevét számtalan ellensége akarta kiirtani a földről, és éppen az ellenkezője következett be: ez a név diadalmasan fennmaradt, sőt egyre nőtt a híre, ellenségei pedig elbuktak, és utolérte őket a pusztulás. Bár élők viseltek hadat a Megholttal szemben, mégsem értek el semmit. Tehát amikor a görögök azt mondják rólam, hogy halott vagyok, nagy ostobaságuknak adják bizonyságát; amikor nekik az a véleményük rólam, hogy ostoba vagyok, én akkor minden bölcsnél bölcsebbnek bizonyulok; amikor ők engem gyengének neveznek, akkor pedig a saját maguk még nagyobb gyengeségét tárják a világ elé. Amit ugyanis Isten kegyelmével kitűnően meg tudtak valósítani a vámosok és halászok, azt a bölcselők, a zsarnokok és ahányan csak élnek a föld hátán, még csak elképzelni sem tudták.

Erre gondolt Pál, amikor ezt írta: Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél{n}{r}1 Kor 1, 26{/r}{/n}. Már csak ebből is nyilvánvaló, hogy Istentől való ez az igehirdetés. Mert ugyan honnan is juthatott volna tizenkét embernek eszébe, hogy ekkora vállalkozásba kezdjen? Olyan tizenkét embernek, akik tanulatlanok voltak, akik ki sem mozdultak a tavak, folyók és eldugott falvak világából. Akik azelőtt talán életükben sem láttak nagyvárost, városi forgatagot, most üzenjenek hadat az egész földkerekségnek? Volt, aki megírta róluk, mégpedig kertelés nélkül, legkevésbé sem akarva palástolni bűnüket, hogy gyávák és kislelkűek voltak. Mekkora bizonyság ez az igazság mellett! Mit is írtak meg tehát róluk? Azt, hogy amikor Krisztust elfogták, egyszerre megfeledkeztek sok csodájáról, elfutottak; aki pedig az első volt a tizenkettő közül, még meg is tagadta Urát.

Hogyan magyarázzátok meg azt, hogy akik Krisztus életében a zsidók támadására egyszeriben összeomlottak, ugyanazok akkor, amikor már Jézus meghalt, és eltemették, és amint ti mondjátok, fel nem támadt, tehát nem is intézett hozzájuk bátorító szavakat, nem lelkesítette őket, igen, akkor fogtak hozzá, hogy az egész mérhetetlenül nagy földkerekséget meghódítsák? Vajon nem mondhatták volna-e egymásnak: „Micsoda?! Önmagát nem volt képes megmenteni, hát majd megvéd minket? Életében önmagán sem segített, hát majd halálában fog mellénk állni? Életében egyetlen népet sem hódított meg, mi pedig majd, nevére való hivatkozással, meg fogjuk győzni az egész világot? Ilyesmit nemhogy megtenni, de csak elképzelni is, ellenkezik a józan ésszel!”

Éppen ezért nyilvánvaló, hogy ha nem látták volna őt feltámadása után, és hatalmának ekkora bizonysága nem győzte volna meg őket, semmiképpen sem bocsátkoztak volna ekkora kalandba.

A megfeszített Krisztust hirdetjük: ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban: {*} Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.

Mindenfelől szorongatnak minket, de mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. {*} Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.

Kedves fiam, mindenekelőtt arra buzdítlak, hogy szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és minden erődből; e nélkül ugyanis nincs üdvösség.

Fiam, tartózkodnod kell mindattól, amiről tudod, hogy nem tetszik az Úrnak, vagyis minden halálos bűntől. Inkább vállald a vértanúság valamennyi kínját, mint hogy egyetlen halálos bűnt is elkövess.

Továbbá, ha az Úr valamilyen megpróbáltatást bocsát rád, adj hálát érte, és viseld el szívesen, tudva, hogy ezt talán nagyon is megérdemelted, és hogy ez is a javadra válik. Ha viszont az Úr jóvoltából sikerekben lesz részed, alázatosan hálát kell adnod érte. Óvakodjál, nehogy a siker romlásodat okozza, akár hivalkodó dicsekvésed miatt, akár pedig bármi más módon. Vigyázz tehát, nehogy megsértsd és megbántsd Istent éppen azokkal az ajándékokkal, amelyeket tőle kaptál.

Szívesen és áhítattal végy részt az Egyház istentiszteletén. Amikor a templomban vagy, ne nézegess szórakozottan ide-oda, ne beszélgess feleslegesen, hanem imádkozzál összeszedetten az Úrhoz ajkad fohászaival és szívből fakadó elmélkedéssel.

Együttérző szívvel fordulj a szegények, szerencsétlenek és elnyomottak felé. Amennyire tőled telik, támogasd és vigasztald őket. Minden kapott jótéteményért adj hálát Istennek, hogy méltó lehess még nagyobb javak elnyerésére. Alattvalóiddal szemben törekedj olyan helyes magatartásra, hogy az igazságosság egyenes útját kövesd, és arról se jobbra, se balra le ne térj. Amíg az igazságról meg nem bizonyosodol, addig jobban pártfogold a szegényt, mint a gazdagot. Legyen gondod arra, hogy alattvalóid igazságosságban és békében éljenek, kiváltképpen az egyházi személyek és a szerzetesek.

Legyen odaadó és engedelmes lelkületed anyánk, a római Egyház iránt, és a pápa iránt, aki lélekben atyánk. Azon fáradozzál, hogy távol maradjon országodtól mindenféle bűn, különösen az istenkáromlás és az eretnek tanítás.

Végezetül, kedves fiam, megáldalak mindazzal az áldással, amellyel egy istenfélő édesapa megáldhatja a fiát. A teljes Szentháromság és összes szentjei őrizzenek meg minden rossztól! Adja meg neked az Úr azt a kegyelmet, hogy mindenben teljesíthesd akaratát, és így megdicsőüljön szolgálatod által. E földi élet végén pedig együtt juthassunk el oda, ahol mindörökké láthatjuk, szerethetjük és dicsőíthetjük őt. Ámen.

Azt tette, ami kedves az Úr szemében; a királyok között nem volt hozzá hasonló: ragaszkodott az Úrhoz, {*} És hűségesen követte őt.

Szem előtt tartotta parancsait, vele volt az Úr. {*} És hűségesen követte őt.

(Memoriale al Card. M. A. Tonti, 1621: Ephem. Calas. 36, 9-10, Romæ 1967, pp. 473-474: L. Picanyol, Epistolario di S. Giuseppe Calasanzio, 9 vol., ediz. Calas., Romæ 1951-1956, passim)

Eléggé tudja mindenki, hogy mennyire jelentős és elismerésre méltó szent tevékenység a gyermekek tanítása, kiváltképp a szegényeké, hiszen ez az oktatás segíti hozzá őket örök üdvösségük eléréséhez. Amikor ismereteket közlünk velük, vagy vallásosságra neveljük és hittanra oktatjuk őket, egyaránt gondoskodunk testi és lelki jólétükről, így ugyanazt a szolgálatot teljesítjük irántuk, amit őrzőangyalaik látnak el.

Ezenfelül igen nagy segítséget nyújtunk a serdülő ifjúságnak, mert nem csupán a rosszat tartjuk távol tőlük, hanem a jó cselekvésre is épp ebben a korban tudjuk a legkönnyebben rábírni és fellelkesíteni őket, tekintet nélkül származásukra vagy anyagi helyzetükre. Ez az a segítség, amellyel – mint köztudomású – oly kedvezően tudjuk átalakítani a fiatalokat, hogy a nevelés befejeztével már fel sem lehet ismerni, milyenek is voltak a nevelés megkezdése előtt. Olyanok az ifjak, mint a facsemeték: könnyű a tetszésünk szerint arrafelé fordítani lelküket, amerre akarjuk. Ámde ha engedjük, hogy elfásuljanak, jól tudjuk, mily nehéz lesz már hajlítani őket, sőt néha teljesen lehetetlen is.

Ha a gyermekeknek, főleg a szegényeknek, kellő nevelést adunk, ez nemcsak emberi méltóságukat gyarapítja, hanem az emberi és a keresztény társadalomban is általános tetszést arat, mert nagyon örülnek majd egyrészt a szülők, hogy fiaikat ily módon a helyes útra vezettük, másrészt az államok vezetői is, mert derék alattvalókra és jó polgárokra tesznek szert, de legesleginkább az Egyház, mert érettebben és eredményesebben iktatódnak be az ő sokágú életébe és tevékenységébe mint Krisztus szerető hívei és az evangélium megvallói.

Csakhogy sok szeretet, mérhetetlen türelem és mindenekelőtt mélységes alázatosság szükséges azokban, akik vállalják ezt a nagy gondosságot kívánó munkát. Így lesznek méltók arra, hogy Urunk – akit alázatos szívvel kérünk – az igazság alkalmas munkatársaivá tegye őket, megerősítse nemes tisztségük betöltésében, és végül majd mennyei jutalmával is gazdagítsa a szerint az ígéret szerint, hogy akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok{n}{r}Dán 12, 3{/r}{/n}.

Ezt pedig könnyebben elérik, ha örökös szolgálatra kötelezve el magukat törekednek Krisztushoz ragaszkodni, és csakis az ő kedvében járni, hiszen ő mondotta: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek{n}{r}Mt 25, 40{/r}{/n}.

Nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. {*} Ennyire megszerettünk benneteket.

Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek. {*} Ennyire megszerettünk benneteket.

E közösség mai ünnepének tárgya: az imádság házának felszentelése. Ez tehát a mi imádságaink háza: Isten háza pedig mi magunk vagyunk. Ha Isten háza mi vagyunk, e világban épülünk, hogy a világ végén felszenteljenek bennünket. Az épület, sőt az építkezés maga is munkát kíván, a felszentelés már ujjongást.

Ami itt történt, amikor a falak emelkedtek, az történik most is, amikor a Krisztusban hívők összegyűlnek. Amikor ugyanis hisznek, mintegy fa és kő termelődik az erdőkből meg a hegyekből; amikor megtanulják hitünket, és megkeresztelkednek, akkor formálódnak, mesterkezek faragják, egyengetik, és helyükre illesztik őket.

Mindazonáltal csak úgy alkotjuk az Úr házát, ha szeretetben egyesülünk. Ha a gerendák és a kövek nem kapcsolódnának biztos rendben egymásra, ha nem kötődnének békésen egybe, ha valamiképpen nem egyesülnének szeretetben, senki sem lépne be ebbe a templomba. Végül, ha azt látod, hogy egy épületben a kövek és gerendák szilárd egységben vannak, biztonságosan beléphetsz, nem félsz, hogy összeomlik.

Krisztus Urunk tehát be akar lépni, és közöttünk akar lakni, ezért mondotta mintegy építkezni akarva: Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást!{n}{r}Jn 13, 34{/r}{/n} Parancsot adok nektek, mondta. Amíg ugyanis régiek voltatok, nem épültetek számomra házzá. Saját romjaitokban hevertetek. Szeressétek tehát egymást, hogy kiemelkedjetek régi romjaitokból.

Gondoljátok meg tehát, szeretteim, hogy a jövendölések és ígéretek alapján még fel kell építenünk ezt a házat az egész világon.

Szeressünk, viszontszolgálat nélkül szeressünk! Hisz Istent szeretjük, akinél nem találunk jobbat. Önmagáért szeressük, magunkat őbenne, őmiatta. Embertársát így az szereti igazán, aki benne Istent szereti, vagy azért, mert az benne van már, vagy azért, hogy benne legyen. Ez az igazi szeretet.

Ez a templom csak egy bizonyos időre épült, és nem is fog örökké állni, amint halandó testünk sem, amelynek igényeit van hivatva ez a sok áldozatkészségből épült templom kielégíteni. Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amelyet nem emberi kéz épített{n}{r}2 Kor 5, 1{/r}{/n}. Testünk temploma a feltámadásban lesz égi és örök. De ha most még nem is láthatjuk színről színre{n}{r}1 Kor 13, 13{/r}{/n}, a hit által mégis bennünk lakik az Isten. Az így bennünk lakó Istennek a jó cselekedetek által készítünk lakást. Ezek a tettek ugyan nem örökkévalók, de az örök életre vezetnek. Ezek közül való az a cselekedet is, amely ezt a templomot építette. Az égben nem ilyen épületeket fogunk emelni. Ott nem omlandó épület épül, ahova halandó nem lép be. De legyen üdvös a ti időre szóló cselekedetetek, hogy a jutalom is örök legyen.

Éppen ezért nagy buzgósággal és lelketek szeretetével építsétek jótetteitek által a hit és a remény házát, amelyre most még szükségtek van. Szívetekbe tegyétek fundamentumnak az apostolok és próféták tanítását, padozatnak terítsétek le alázatosságtokat, az üdvös tanítást erősítsétek meg lelketekben, imádságokkal és szentbeszédekkel, mint erős falakkal; s a gyengéket mint oszlopok támogassátok, a szűkölködőket mint tető fedjétek be, hogy az Úristen ideigtartó jó cselekedetekért örök javakkal fizessen, ti pedig az ő örökre felszentelt tökéletes templomai lehessetek.

Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura: epedve sóvárog lelkem {*} Az Úr udvarába!

Aki házadban élhet, Urunk, téged dicsérhet szüntelen. {*} Az Úr udvarába!

Már küszöbön leselkedett a nap, amelyen anyámnak távoznia kellett földi életéből. Te, Uram, tudtad ezt a napot, nekünk még nem volt sejtelmünk se róla. Történt – úgy hiszem, rejtett irányításoddal_–, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve álltunk. A szállást adó ház belső kertjére láttunk onnét, a Tiberisparti Ostiában, ahol messze a világ zajától, hosszú utazásunk bajai után a tengeri útra gyűjtöttünk erőt.

Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással. Elfelejtettük, ami mögöttünk volt, és nekifeszültünk az előttünk levőknek{n}vö. {r}Fil 3, 13{/r}{/n}. Fontolgattuk magunk között, jelenlétedben, Uram, örök Igazság, hogy milyen lesz majd a szentek örök élete, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott{n}vö. {r}1 Kor 2, 9{/r}{/n}. Szívünk ajakával áhítoztunk forrásod magasztos csöppjeire, az élet forrására, mely tenálad van{n}{r}Zsolt 35, 10{/r}{/n}.

Ilyesféléket mondottam, talán másképpen, vagy nem pontosan e szavakkal, Uram, te tudod, hogy e dolgokról történt csevegésünk napján, midőn beszélgetésünk folyamán ugyancsak silánynak láttuk a világot minden gyönyörűségével együtt, így szólott anyám: „Ami engem illet, fiam, nem találom én már örömömet e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek itt, nem tudom. E világban való minden reménységem szertefoszlott. Csupán egy dolog volt, amiért ideig-óráig még szívesen maradtam e földi tereken, hogy téged halálom előtt katolikus kereszténynek lássalak. Tetézetten teljesítette kérésemet az Isten, hiszen megveted immár a földi boldogságot, sőt az Úr szolgájaképpen látlak. Mit keressek tehát a földön?”

Nem emlékszem pontosan, hogy az anyámnak erre mit feleltem. Talán öt nap sem múlt el ezután, vagy alig valamivel több, és láz döntötte őt ágynak. Betegsége egyik napján ájulásba esett, és egy kevés ideig eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és amikor meglátott minket ágya mellett, engem és testvéremet, mintegy kérdő hangon így szólt hozzánk: „Hol voltam?”

És mihelyt látta, hogy mennyire megrendített bennünket a fájdalom, így folytatta tovább: „Tehát itt temetitek el anyátokat.” Hallgattam, és könnyeimmel gyürkőztem. Fivérem motyogott valamit, talán, hogy inkább azt óhajtaná, ha nem idegenben, hanem hazai földön zárná le a szemét. Midőn ezt hallotta anyám, gyötrődő arccal mintegy büntetésül, hogy effélékre gondol, rátekintett, majd rám emelte róla a szemét, és szólt: „Nézd csak, mit beszél!” Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondotta: „Földeljétek el bárhol ezt a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol is lesztek.” Midőn ezt a kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Tovább küzdött súlyosbodó betegségével.

Az idő rövid, ezért aki örül, éljen úgy, mintha nem örülne, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, {*} Mert ez a világ elmúlik.

Ó, örök igazság! Ó, igaz szeretet! Ó, szeretetreméltó örökkévalóság!

Intést kaptam, hogy térjek magamba, és azért vezetéseddel bensőm mélységébe léptem. Megtehettem, mert te lettél segítőm{n}vö. {r}Zsolt 29, 11{/r}{/n}. Beléptem. Lelkem szeme bármilyen gyönge volt, de lelkem e szeme fölött, értelmem fölött, változhatatlan világosságot láttam. Nem a testi szemmel is látható mindennapi világosságot. Nem is ezzel a világossággal valami egyneműt, ennél talán nagyobbat, vakítóbban világítót és özönével mindent betöltőt. Nem ebből származott, hanem másmilyen volt, minden egyébtől ugyancsak eltérő. Nem úgy terült értelmem fölé, mint például a vízre az olaj, vagy földünkre az ég. Magasabban volt, mert ő alkotott engem, és én alatta voltam, hiszen tőle kaptam létezésemet. Ha valaki az igazságot ismeri, ismeri ezt a fényt is.

Ó, örök igazság! Ó, igaz szeretet! Ó, szeretetreméltó örökkévalóság! Te vagy ez, Istenem. Éjjel-nappal hozzád sóhajtozom. Midőn első ízben észrevettelek, magadhoz emeltél engem, hogy rádöbbenjek: valóban létezik, amit ismernem kellene, de ismeretére még nem vagyok alkalmas. Nagy erősen reám sugaraztál, és visszalökted gyönge pillantásomat. Szeretet és borzongás remegett végig rajtam. Ráeszméltem, hogy messze bolyongok tőled, és nem hasonlítok hozzád ezen a vidéken. Mintha a magasságból szavadat hallottam volna: „Én az erősek eledele vagyok. Növekedj, és eszel majd belőlem. Nem te változtatsz azonban engem magadba, mint tested eledelét, hanem te változol majd belém.”

Utat kerestem, miképpen szerezzek erőt, amely alkalmassá nevel majd arra is, hogy élvezzelek téged. És nem találtam, míg nem öleltem át az Isten és az ember közötti közvetítőt, az ember Krisztus Jézust{n}vö. {r}1 Tim 2, 5{/r}{/n}. Ő mindenek fölött való, örökké áldott Isten{n}{r}Róm 9, 5{/r}{/n}. Hívogat és szólongat bennünket: Én vagyok az út, az igazság és az élet{n}{r}Jn 14, 6{/r}{/n}. Az eledelt, amelynek vételére még gyönge voltam, a test leplébe zárta, mert az Ige testté lett{n}{r}Jn 1, 14{/r}{/n}, hogy tejjel etesse csecsemőkorunkat Bölcsességed révén. Mindent általa teremtettél.

Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek. Szépséges világodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned. Hívtál, kiáltottál, és összetörted süketségemet. Fölcsillámlottál, sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat is. Illatoztál, én lélegzetet vettem, és már lihegek feléd. Megízleltelek, már éhezek reád, és szomjúhozlak téged. Érintettelek, és fölgyulladt a vágyam, hogy békédet elnyerjem.

Ó, igazság, szívem fénye, nem sötétségeim szóltak hozzám; eltévelyegtem, de visszaemlékeztem reád, {*} És íme, nyugtalanul visszatérek, és forrásodhoz vágyódom.

Nem én vagyok az életem; rosszul éltem magammal, de benned újjáéledek. {*} És íme, nyugtalanul visszatérek, és forrásodhoz vágyódom.

Az Úr születésének, igehirdetésének és halálának boldog előfutára az égiek előtt is méltón tett tanúságot küzdelméről; ahogy a Szentírás mondja: Bár az emberek szerint kínokat szenvedett, halhatatlansággal teljes mégis reménye{n}vö. {r}Bölcs 3, 4{/r}{/n}. Méltán ünnepeljük mennyei születésnapját díszes ünneppel, hiszen maga tette ünnepélyessé szenvedésével, és ékesítette fel piros vérének ragyogásával. Méltán tiszteljük emlékét lelki örvendezéssel, hiszen az Úr mellett tett tanúságot a vértanúság pecsétjével szentesítve azt.

Nem szabad ugyanis kételkednünk abban, hogy Szent János a börtönt és a bilincseket Megváltónkért vállalta. Az ő tanúságtevő előfutára volt, és érte adta életét is. Bár üldözője nem követelte tőle, hogy Krisztust megtagadja, hanem hogy hallgassa el az igazságot. Ő mégis Krisztusért halt meg.

Krisztus ugyanis maga mondja: Én vagyok az igazság{n}{r}Jn 14, 6{/r}{/n}. Krisztusért ontotta vérét, aki az igazságért áldozta fel magát; ő, aki Krisztus születéséről, igehirdetéséről, keresztségéről előbb a saját születésével, igehirdetésével és kereszteléssel tett tanúságot, előre jelezte a szenvedését is, amikor megelőzte őt a szenvedésben.

Ez a kiváló és nagy férfiú a bilincsek hosszan tartó, nyomasztó terhe után földi életének végét vére ontásával pecsételte meg. Aki az égi béke szabadságának a jó hírét hirdette, azt a gonoszok bilincsbe verik; aki a világosság tanújaként jött, azt a börtön homályába zárják; őt, aki méltó volt arra, hogy maga a Világosság, Krisztus égő és világító lámpának nevezze{n}{r}Jn 5, 35{/r}{/n}. A saját vére kereszteli meg azt, akinek megadatott, hogy megkeresztelje a világ Megváltóját, hallja fölötte az Atya hangját, és láthassa a leszálló Szentlélek ajándékát. De nem esett nehezére, sőt könnyű és kívánatos volt számára, hogy ideigtartó kínokat szenvedjen az igazságért, mert tudta, hogy ezekért az örök boldogság jutalma vár rá.

Az ilyen kiválasztottak kívánatosnak tartották, hogy a természeti kényszerűségből elkerülhetetlenül fenyegető halált Krisztus nevét megvallva, az örök élet koszorújával együtt várják. Jól mondja erről az Apostol: Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte{n}{r}Fil 1, 29{/r}{/n}. Azért mondja Krisztus ajándékának, ha a választottak érte szenvednek, mert ugyancsak ő tanítja: Ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk{n}{r}Róm 8, 18{/r}{/n}.

Heródes király elfogatta embereivel Jánost, és megkötözve börtönbe vetette. {*} Testvérének a felesége, Heródiás miatt, akit feleségül vett.

Elküldte a hóhért, aki lefejezte Jánost a börtönben. {*} Testvérének a felesége, Heródiás miatt, akit feleségül vett.

Farkas Imre székesfehérvári püspöknek az Esztergomi Főszékesegyház felszentelésén mondott szentbeszédéből

(Sollemnia consecrationis Basilicæ Strigoniensis, Strigonii, Typis Aegidii Horák, 1859, Appendix 63-70)

Isten dicsőségét hirdetik az egek, kezének művéről vall a mennybolt. A nappalok ezt zengik egymásnak, erre oktatja éj az éjszakát. Minden földre elhat szózatuk{n}{r}Zsolt 18, 2-3. 5{/r}{/n}. Ez Szent Dávid éneke. Isten temploma vagytok, így ír Szent Pál a korintusi keresztényeknek, mert az Isten Lelke lakik bennetek{n}{r}1 Kor 3, 16{/r}{/n}. Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és imádságban kell imádniuk{n}{r}Jn 4, 24{/r}{/n}, mondja maga az emberré lett Isten. Látván tehát e tömérdek kőhalmot, látván e pompás, e drága készületeket előttünk, nem kell-e szinte arra fakadnunk, amire fakadt egykor, látván a Mestere lábaira kiöntött drága kenetet, az egyik apostol, mondván: „Mire való ez a pazarlás? Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.”{n}{r}Mt 26, 8-9{/r}{/n}. Hiszem, és szívetekből merítem a szót, ha erre én is azt felelem, amit felelt Jézus: Szegények mindig lesznek veletek{n}{r}Mt 26, 11{/r}{/n}; de eljött az óra, hogy megadjátok az Istennek is, ami az Istené. Úgy van, mert amint a hely, ahol hajdan az ősatya, Jákob a mennyei álmot látta, és kőemléket emelt, úgy félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza, és itt van az ég kapuja{n}{r}Ter 28, 17{/r}{/n}.

Kilencszáz éve, szeretteim, midőn éppen ezen ég alatt, ahol most vagyunk, egy magyar fejedelemnek istenfélő neje álmot látott. Ki hitte volna? Amint Jákob álma Izrael népének, úgy Saroltának álma a magyar nemzetnek jövendőjét határozta meg. Megadta az ég, amit ígért: Sarolta szülöttében a magyar nemzetnek királya, atyja, apostola született. Eme nagyszerű épület, az egy igaz Isten temploma, eme pompás, ma fölkent falak és oszlopok, eme szép és szent képek és oltárok mind István király intézkedéseinek, Szent István király nemes, fennkölt, istenes lelkének, noha késő, de édes gyümölcsei. Édes nemzetem, sohasem ismered igazán Uradat, Istenedet, aki téged napkeletről atyailag ide vezetett, ha itt egyik vitéz fejedelmed magát is meggyőzvén, az Úr keresztje előtt le nem borul, és Szent Adalbert püspök szava és keze (tisztára mosván őt a keresztvízzel) Isten országába nem vezeti. Nincs neved, nincs országod e földön, ha nem történik veled az, ami itt történt.

Most pedig, ez órától fogva, ismét teljes értelemben Isten háza van itt. Avagy nem az Isten háza-e ez az ékes, ez a fölséges épület, amelyet egy tisztes öreg, az ország Főpapja, az Isten szentegyházának Kardinálisa az Atyaisten kegyelmének harmatával mind kívül, mind belül gondosan behintett; a Fiúisten keresztjének szent jelével és érdemével alul és felül istenesen megjelölt; a Szentlélekisten vigasztaló kegyelmének kenetével a teljes Szentháromság egy Isten dicsőségére tisztává és ékessé tett, mennyei hatalmának áldásával szemünk láttára fölkent, megáldott, és fölszentelt? Nem az Isten háza-e ez a szép, remek templom, amelynek falai közé, amelynek oltárai alá az Istenért elvérzett, az Istenért dicsően meghalt keresztény hősök új, édes álomnak ereszkedtek; hová ma szíves könyörgésünkre, istenes esedezésünkre az Isten szolgái, az Isten kedvesei mind, az angyalok és a szentek velünk együtt seregesen befordultak, letelepedtek?

Nem az Isten háza van-e itt, hová Isten – hogy örökre itt lakjék az áldás kenyerének színe alatt – ma szemlátomást leszáll, és új kegyelemmel hirdeti, hogy neki gyönyörűsége az emberekkel lenni a földön{n}vö. {r}Péld 8, 31{/r}{/n}.

Szent Isten! Mit mondana itt ama jámbor fejedelem, Dávid, aki az Ószövetség sátora előtt, hol az emberi szemek nem látták Istent, mégis ily szavakra fakadt: Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura! Epedve sóvárog lelkem az Úr udvarába. Szívem és testem áhítozik az élő Isten után{n}{r}Zsolt 83, 2-3{/r}{/n}.

Milyen félelmetes ez a hely; {*} Valóban itt van az Isten háza, és itt van az ég kapuja.

Ez az Úr szilárdan álló háza, jól megalapozva szilárd sziklára. {*} Valóban itt van az Isten háza, és itt van az ég kapuja.