Május

Ha a mai emléknapot nagyobb ünnepélyességgel ülik meg, az itt hiányzó részek március 19-ről veendők.

HIMNUSZ

Józsefet, jertek, a munkást s atyánkat,

akit Názáret árnyas csendje rejtett,

dicsérni szívvel, boldog énekszóval

zengni a Szentet!

Királyi ősök vére aki voltál,

tűröd, ha bőség vagy ha kínzó ínség

látogat hozzád, míg hű kezeden nő

Mennyei Zálog.

Példakép! Mérték! Kit a szorgos ácsok

serege tisztel, s tetőled tanulja,

hogy kell helytállni, hogy lesz szent a munka,

szent a veríték.

Féktelen pergő nyelvünket fékezzed,

szánd, aki éhes, tápláld bő kenyérrel,

gondod vigyázza, védelmezze Krisztus

misztikus Testét!

Boldog Háromság, egy és örök Isten,

hogy itt követve, Józsefet, a Szentet, az

égbe jussunk, kegyesen segíts meg,

Mindenek Atyja! Ámen.

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

Az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban bontakoztassa ki életét. Ma már csaknem az egész természetre kiterjesztette hatalmát, és egyre tovább terjeszti, elsősorban a természettudomány és a technika vívmányai révén. Főleg a nemzetek közötti érintkezés sokféle, és egyre számosabb eszköze segítségével az emberiség nagy családja lassanként az egész földkerekségen egyetlen közösségnek ismeri föl és szervezi meg önmagát. Mindezek következtében ma már a saját munkájával biztosít magának az ember olyan javakat, amelyeket hajdan inkább a felsőbb erőktől várt.

E roppant méretű vállalkozás láttán, amely már a föld egész népességét magával ragadja, sok kérdést vetnek fel az emberek. Mi az értelme és az értéke ennek a fáradozásnak? Hogyan kell használnunk mindezeket a javakat? Minő cél felé tartanak az egyének vagy a közösségek törekvései?

Az Egyháznak nincs mindig keze ügyében a felelet minden részletkérdésre, viszont őrzi Isten igéjét, amelyből a vallási és erkölcsi élet elvei meríthetők; szeretné tehát egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosodjék az az út, amelyen csak nemrégiben indult el az emberiség.

A hívők biztosak abban, hogy önmagában véve egészen megegyezik Isten szándékával az egyéni és közösségi tevékenység, vagyis az a hatalmas erőfeszítés, amelyet az emberiség a történelme folyamán életkörülményei javítására tesz.

Az Isten képmásának teremtett ember ugyanis azt a megbízatást kapta, hogy vesse uralma alá a földet annak minden gazdagságával együtt, kormányozza igazságosan és szentül a világot, és elismerve Istent a mindenség Teremtőjének, hozzá vezesse vissza önmagát és az egész világot oly módon, hogy mialatt minden az ember uralma alá kerül, megdicsőüljön Isten neve az egész földön.

Mindez a leghétköznapibb dolgokra is érvényes. Azok a férfiak és nők tehát, akik a maguk és családjuk fenntartásán fáradoznak, és munkájukat úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, meg lehetnek győződve arról, hogy tevékenységükkel a Teremtő művét fejlesztik tovább, embertestvéreik javát mozdítják elő, és személyesen segítik megvalósulni az isteni Gondviselés tervét a történelemben.

A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szembenállnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek. Éppen ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberiség sikere Isten nagyságát mutatja, és az ő titokzatos elgondolásainak gyümölcse.

Minél nagyobbra nő azonban az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége.

Kitűnik mindebből, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javán munkálkodjanak.

Az Úristen az embert az Éden kertjébe helyezte, {*} Hogy művelje és őrizze, alleluja.

Ez volt az ember feladata kezdettől fogva. {*} Hogy művelje és őrizze, alleluja.

Isten szellemi, romlást és anyagot nem ismerő Igéje a mi világunkba jött, bár előzőleg sem volt távol: soha nem volt a világnak egyetlen olyan része sem, amelyből hiányzott volna, hiszen Atyjával együttlétezve mindent mindenütt betöltött.

Eljött hozzánk jóságában, s mintegy felfedte magát előttünk. Megkönyörült emberi nemünk nyomorúságán, megindult a mi romlásunkon, s nem tűrve, hogy eluralkodjék rajtunk a halál – nehogy elpusztuljon a teremtmény, és nehogy meghiúsuljon Atyjának embert alkotó tevékenysége_–, ő maga is olyan testet vett fel, amely nem különbözik a miénktől; és nem csupán csak jelen akart lenni ebben a testben, és nem is csak valami jelenés akart lenni.

Ha ugyanis csak látszani akart volna előttünk, nyilvánvalóan más valami dicsőbb testet is felvehetett volna; ő mégis a mi testünket öltötte magára.

A Szűzben templomot, testet épített magának, amelyben lakott, és megmutatkozott közöttünk, s azt mint engedelmes eszközt tette magáévá: így tehát a miénkhez hasonló testét – mivel mindnyájan alá voltunk vetve a halál romlásának, mindenkiért halálra adva – utolérhetetlen jósággal felajánlotta Atyjának. Részben azért, hogy mindazok számára, akik benne halnak meg, az embereket sújtó és a bűn miatt hozott törvény megszűnjék, hiszen az az Úr testében már érvényét veszítette, és hogy az ugyanolyan testtel rendelkező emberekkel szemben se legyen már hatálya; részben pedig azért, hogy a romlásba hullott embereket újra romolhatatlanná tegye, és visszahívja őket a halálból az életre. Magára vett testével és feltámadása kegyelmével teljesen száműzi tőlük a halált, mint ahogy a tűz megemészti a szalmát.

Krisztus azért vette magára a halandó emberi testet, hogy miután ez a mindenek fejedelmének, az Igének lett a teste, egyben elégtétel is legyen halálával az összes emberért, és mivel ebben a testben benne lakik az Ige, ezért maradjon is meg romolhatatlanságban, és végül az ő feltámadása kegyelméből romolhatatlan legyen minden emberi test is.

Amikor ezt a magára vett testet halálában tiszta, szeplőtelen és véres áldozatként felajánlotta, és önmagát másokért feláldozta, a halált a hozzá hasonló emberektől is elűzte.

Így Isten Igéje, aki mindenek felett áll, templomát és látható testét – amint mondta – mindenkiért felajánlva és feláldozva, halálával lerótt minden tartozást, s így Isten romlást nem ismerő Fia, aki emberi testével mindenkihez hozzá van kapcsolva, a feltámadás ígéretével méltán és joggal tett halhatatlanná minden embert.

Ezek után a halál rontásának már nincs semmi ereje az emberek felett, hála az Igének, aki az egy test révén bennük lakik.

Mintegy szájammá teszlek, erős ércfallá teszlek ez előtt a nép előtt; {*} Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok, alleluja.

Föllépnek majd hamis tanítók, akik veszélyes tévtanokat terjesztenek, és még megváltó Urukat is tagadják. {*} Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok, alleluja.

HIMNUSZ

Örvendezzél, ó, Szent Fülöp,

hogy Jézus téged meghívott,

s mint Pétert, legfőbb társadat,

őhozzá buzgó szív csatolt.

Mert Jézus bensőségesen

osztotta Lelke zálogát,

közölte Atyja titkait,

s önmagáét bízta rád.

És szívedben is, Szent Jakab,

Krisztus szerelme lángra kap,

rokon, mintegy testvére vagy,

és Egyházának oszlopa.

Első lettél Sion hegyén,

ki nyáját híven őrized,

s az üdvösségnek útjait

számunkra meghirdeted.

Ó, boldogok, ti Jézusért

ontjátok tiszta véretek;

ha minket ily nagy példa vonz,

bizton nyerünk el mennyeket.

Ha megtaláljuk otthonunk,

nyugszunk Atyánknak szent ölén,

és együtt zengjük boldogan

a Hármas-Egy dicséretét. Ámen.

Tertullianus áldozópapnak „Az eretnekek jogának elévülése” című értekezéséből

Hogy kicsoda a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy ki volt, Atyjának milyen örök végzését teljesítette, és hogyan határozta meg a módot, amiként az embernek cselekednie kell, azt a földön jártában maga Krisztus jelentette ki. Olykor nyilvánosan nagy néptömeg előtt, máskor meg külön, csak a tanítványainak, akik közül a kiválasztott tizenkettőt maga mellé vette, mint a nemzetek leendő tanítóit.

Feltámadását követően, mielőtt Atyjához fölment volna, egyikük elbukása után a többi tizenegyet elküldötte, hogy tanítsanak minden népet, és kereszteljék meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.

Az apostolok tehát – ez a név küldöttet jelent – Júdás helyébe sorshúzás révén tizenkettediknek Mátyást maguk közé fogadták haladék nélkül, a Dávid zsoltárában levő jövendölés értelmében, majd elnyerték a Szentlélek megígért erejét a csodatevésre és a nyelveken való beszédre, először Júdeában tettek tanúbizonyságot Jézus Krisztusba vetett hitükről, és alapítottak egyházakat, majd innen a földkerekség más országaiba indulva, a többi nép között is ugyanazt a hitet, ugyanazt a tanítást hirdették.

Ugyanúgy minden egyes városban egyházat alapítottak, amelyektől átvette a hit palántáját és a keresztény tanítás magját a többi egyház, amint ma is átveszik, hogy újabb egyházak alakuljanak. Ezáltal mint az apostoli eredetű egyházak hajtásai, maguk is apostoli egyháznak számítanak.

Minden utódot eredete szerint kell számon tartani. Az oly nagy számú és annyira népes egyházaknak közös az eredete, tudniillik az apostolok által alapított első Egyház; az összes többi pedig ebből ered. Így mind első, és mind apostoli, mivel valamennyi egyetlen Egyház. Egységét bizonyítja, hogy egymással kölcsönös békességben vannak, hogy testvérnek nevezik, és igaz barátsággal fogadják vendégül egymást. Ennek a magatartásnak nincs más magyarázata, mint ugyanazon szent misztériumban való részesedés.

Amit az apostolok hirdettek, az ugyanaz, mint amit nekik Krisztus kinyilatkoztatott. Erről másképpen nem lehet bizonyságot szerezni csak azon egyházak által, amelyeket maguk az apostolok alapítottak. Ők ugyanis velük közölték a tanítást előbb élőszóval, később pedig levelek útján.

Világosan megmondta egykor az Úr: Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek; de hozzáfűzte: Amikor eljön az igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra{n}{r}Jn 16, 12-13{/r}{/n}. Ezzel jelezte, hogy semmi tudásnak sem voltak híjával, hiszen megígérte nekik, hogy az igazság Lelke majd elvezeti őket a teljes igazságra. Be is váltotta ígéretét, amikor elküldte a Szentlelket, amint erről az Apostolok Cselekedeteinek könyve tanúskodik.

Néhány görög Fülöphöz fordult, és kérték: Uram, látni szeretnénk Jézust. {*} Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp odament, és elmondta Jézusnak, alleluja.

Ahol azt mondják nekik: nem vagytok az én népem, ott az élő Isten fiainak hívják majd őket. {*} Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp odament, és elmondta Jézusnak, alleluja.

Visszaszáll a lelkem a múltba. Szüzeket látok, és vértanúkat, akik liliomot tartanak kezükben, és pálmát lengetnek. Csodálva kérdezem őket: ti, virágai az emberiségnek, ti emberfeletti emberek, mi tett titeket oly naggyá, oly erőssé, hogy szembe tudtatok helyezkedni mindazzal, amit a test kíván, s az élet ígér?

S valamennyi egy titokzatos fehér kenyérre mutat, s az oltárra, amelyből mint élő szökőkútból árad a láthatatlan erő, a krisztusi lendület, a természetfölöttiség csodás varázsa, a hősiesség és a lelki nagyság vérhulláma. Látok férfiakat és nőket, ifjakat és leányokat, akik mind húsból és vérből valók, s mégis megállták helyüket a legnehezebb harcokban, és diadalra vitték törékeny testükben a lélek és keresztény eszmeiség örök igényeit. Honnan merítették erre az erőt? Kérdem tőlük, és valamennyi így felel: az Oltáriszentségből. Krisztus eleven testének s vérének vétele edzett meg bennünket, s az ojtott isteni erőt emberi erőtlenségünk törzsébe; az tisztította meg, s hasonlította át a mi vérünket, hogy Krisztus szívverése lett a mi szívünk dobogása. Oltáriszentség! Ami jó és nemes, tiszta és hősi volt valaha a kereszténység történetében, mind a te csodád, a te varázsod, a te ihlető erőd nagyszerű eredménye!

Még mélyebbre szállok vissza a múltba. Egy ember ül tizenkét hívétől környékezve tágas, Húsvétra díszített teremben. Szomorúság és szeretet ül az ember arcán, csodálkozás és ámulat a tanítványaién. A Megváltó és apostolai búcsúlakomát ülnek. A mester távozik, Golgotára, kereszthalálra készül. De nem tudja rászánni magát, hogy árván hagyja övéit. Nem hagylak árván benneteket{n}{r}Jn 14, 18{/r}{/n} – mondja nekik a végrendelkező anya gyengédségével. S nem hagyta árván őket. Itt hagyta nekik örökségül önmagát. Ez az én testem, ez az én vérem kelyhe, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre{n}vö. {r}Mt 26, 26-28{/r}{/n}. A tanítványok szent áhítattal veszik az ő testét, és isszák az ő vérét. Eszükbe jut, hogy hiszen a Mester erről a csodálatos eledelről és italról külön hosszú beszédet mondott már régebben, Kafarnaum vidékén, a Genezáreti-tó partján. Ott megmondotta, hogy csodálatos, mennyből szállt kenyeret fog adni nekik, és ez a kenyér nem lesz egyéb, mint az ő teste. És aki eszi majd ezt a kenyeret, az ő testét, és issza az ő vérét, azt ő a saját teste és vére részesének tekinti, és fel fogja támasztani az utolsó napon. És jaj annak, aki nem eszi élő hittel ezt a kenyeret, s nem issza ezt a vért, mert abban nem lesz élet, az elszárad, eltikkad, elhal, és nem lesz része őbenne. Most megtette a Mester, amit akkor ígért: odaadta nekik az ő testét és vérét, s megmondta, miként kívánja, hogy tanítványai a jövőben is hasonlóképp tegyenek az ő emlékezetére.

Jézus van itt jelen, hogy áldozzon értünk, s a szentmise titokzatos aktusában megújítva, világ végéig egyre folytassa a keresztfán egykor értünk bemutatott áldozatát. Jézus van itt jelen, hogy tápláljon bennünket, hogy erőt, frissességet, lendületet adjon, hogy el ne fáradjunk, ki ne merüljünk, meg ne rokkanjunk a hosszú és keserves úton, amely az ő csillagos trónusáig vezet. Mint pelikánmadár a mondában, tulajdon vérével frissít fel bennünket, valahányszor lankadunk, egy egész életen át, első áldozásunk napjától addig a napig, amikor megtörő szemmel, szakadozó szívvel utoljára fogjuk magunkhoz venni halálos ágyunkon, mint a minden halálon diadalmaskodó örök élet biztos, édes, éltető zálogát!

Légy hű mindhalálig, és életet adok neked győzelmi koszorúul. {*} A győztesen nem vesz erőt a második halál, alleluja.

Mindhalálig küzdj az igazságért, akkor Isten harcba száll érted ellenségeiddel! {*} A győztesen nem vesz erőt a második halál, alleluja.

Szent VI. Pál pápa apostoli leveléből, amelyet az Egyház Magyarországon történt alapításának, s egyben Szent István születésének és megkeresztelésének ezredik jubileuma alkalmával írt

Ami a magyar népet leginkább megindította, és a keresztény élet elfogadására bírta, az Szent István példás vallásossága és ennek megfelelő életmódja volt. Ehhez járult családja kimagasló példaadása, amelyet hitvese, Boldog Gizella és fia, Szent Imre nyújtott. Így történt, hogy az a nép, amelyet egykor „a keresztények ostorának” tartottak, a hithirdetők munkája révén olyan nemzetté vált, amely mint a kereszténységnek századokon át hűséges követője, a hit bátor védőjének kitüntető nevét érdemelte ki.

A hit, az Istennek ez a felbecsülhetetlen ajándéka természeténél fogva rendületlenül áll, mert Krisztusra, a sziklára épült az Egyház, vagyis azoknak a közössége, „akik Jézus Krisztusban az üdvösség szerzőjét és az egység és a béke alapját látják”. Hiszen már Szent Pál apostol figyelmeztet, hogy Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké{n}{r}Zsid 13, 8{/r}{/n}.

Valóban, a hit semmiképp sem minősíthető emberileg kigondolt rendszernek, egy letűnt szociális helyzet tükörképének: a hit a Szentlélek ajándéka, a szellem szabad hódolata, amellyel az ember nagylelkűen válaszol Istennek, s a hozzá intézett isteni sugallatnak engedelmeskedik; a hit az Istennel való kapcsolatunk természetfeletti bizonysága, amely a feltámadás és az örök élet reményéből él és cselekszik.

A hit, amely összeköt bennünket az örök Istennel, és a hívők közössége, az Egyház, nem egy távoli kornak ránk hagyott maradványa, hanem élő, lobogó, lüktető valóság. „Krisztus az egyetlen közvetítő ugyanis Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, látható szervezetnek alapította a földön, s azt szüntelenül fenntartja. Az Egyház, amely emberi és isteni elemekből tevődik össze, a keresztet és az Úr Krisztus halálát hirdeti, amíg az újra el nem jön.”

Amikor tehát a magyar katolikus Egyház történelmének évkönyveit lapozgatjátok, legyetek mélyen meggyőződve róla, hogy ezek a régi dicső emlékek nem tűntek el egyszer s mindenkorra, hanem új életre kelnek, s megújulnak a jelenben. Tartsátok tehát kitüntető kötelességteknek, hogy a múlt eseményeiről nemcsak emlékezzetek, hanem egyúttal tanúságot is tegyetek erről a régi és mégis mindig új hitről, és őseitek szent örökségét a maga tisztaságában és érintetlenségében adjátok át utódaitoknak.

Szilárd bizalommal fogjatok tehát munkába, és bízva Isten kegyelmében, kövessétek ezt a buzdítást: Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben{n}{r}Zsid 13, 7{/r}{/n}.

Ti vagytok mintegy a láncszem, amely hazátokban a múltat összeköti a jövővel. Fontoljátok meg alaposan az ebből eredő kötelességteket Isten és az eljövendő századok előtt. Mint az Egyház és Krisztus titokzatos testének tagjai, az Igazság munkatársai{n}{r}3 Jn 8{/r}{/n} kell, hogy legyetek: a ti feladatotok ugyanis, hogy az evangélium igazsága hirdettessék. Azon kell lennetek, hogy Krisztus szava el ne fojttassék. Hiszen maga Pál apostol mondja: Hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak?{n}{r}Róm 10, 14{/r}{/n}

Kitartó, nagy buzgalommal kérjétek tehát a gondviselő Istent, hogy támasszon köztetek apostoli hivatásokat, papokat, szerzeteseket, férfiakat és nőket, világi apostolokat, szent szolgákat az Egyháznak, hűséges tanítványokat az isteni Mesternek, nagylelkű, serény, önzetlen szolgálókat Istennek és népének.

Titeket pedig, kedves hívek, kiváltképpen kérünk, hogy pótoljátok azt, amit paptestvéreitek elvégezni nem tudnak, legyetek azon, hogy otthonotokban, családjaitokban, az emberek között, akikkel érintkeztek, az evangélium világossága soha el ne homályosodjék. Az ilyen tanúságtétel néha bátor helytállást kíván, nehézségekkel jár, önmagatokról és érdekeitekről való lemondásra kötelez: de mindezekért bőséges lesz a jutalmatok az Úr Krisztus ígérete szerint: Mondom nektek, hogy aki tanúságot tesz mellettem az emberek előtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai előtt{n}{r}Lk 12, 8{/r}{/n}.

Legyetek meggyőződve arról, hogy nem vagytok egyedül, s a többiektől magatokra hagyatva, amikor fáradhatatlan munkával arra törekedtek, hogy az a hit, amely Szent István buzgó munkájának eredményeként rendkívüli módon megerősödött nemzetetekben, ne csak megmaradjon a maga érintetlenségében, hanem a mindennapi élet gyakorlatában új életerővel mintegy újra felvirágozzék, és új megnyilvánulási formákkal gyarapodjék a társadalom mai igényei szerint. Mint Krisztus titokzatos testének tagjai, legyetek meggyőződve róla, hogy ti annak az Egyháznak vagytok gyermekei, amely szerető lélekkel részt vesz minden egyes fiának aggodalmában, örömében és reményében.

Tegyetek tanúságot a régi és mégis mindig új hitről, {*} És őseitek szent örökségét a maga tisztaságában és érintetlenségében adjátok át utódaitoknak, alleluja.

Emlékezzetek meg elöljáróitokról, és kövessétek őket a hitben. {*} És őseitek szent örökségét a maga tisztaságában és érintetlenségében adjátok át utódaitoknak, alleluja.

Lonovics József csanádi püspök, későbbi egri érsek beszédéből, amelyet a főszékesegyház felszentelésekor mondott

Izrael fiai rabságuk közepette is csak Siont s annak földig rontott templomát sóhajtozták; s honukba térvén első gondjuk az Úr házának fölépítése volt.

Az egri megye apostoli buzgóságú pátriárka-érsekét főpásztori hivatala első pillanata óta azon gondolat fárasztotta, mint emelhessen az Úrnak egy oly házat, amely mindannak megfeleljen, amit az egri főtemplomban a hajdankor emlékezete, a megye dísze s századunk ízlése megkívánhatna. Nem adok, így szólt ő a prófétával, nem adok szemeimnek álmot, s napjaimnak nyugalmat, míg nem találok helyet az Úrnak, s hajlékot Jákob Istenének{n}vö. {r}Zsolt 131, 5{/r}{/n}; s főkáptalanjának, a megyebéli papságnak s híveinek adakozásai által nagylelkűleg támogattatva felépíttette nagy Istenünk dicsőítésére, tiszteletére, imádására s a hívek lelkiörömére, vigasztalására s épülésére ezen mai fölszentelt pompás anyatemplomot.

Az egykori egri főtemplom ott díszlett ama várban, amelynek falai az egriek dicső tetteinek ugyanannyi bizonyságai. Noha nem lehet ama hajdani főtemplom elenyésztére mély fájdalom nélkül emlékeznünk, de ha ezen pompás s remekművű szentegyházra tekintünk, meg vagyunk vigasztalva; mert ebben őseink Istenének tiszteletére s imádására oly templommal bírunk, amely amannak veszteségét bőven kipótolja, s ekként hálát mondva az Úrnak egykori látogattatásunk napjaiért, a zsoltáros királlyal méltán énekelhetjük: Meghallgatott az Úr, s könyörülve rajtunk, segítségünkké lett! Örömmé változtattad, Uram, zokogásunkat, levontad rólunk gyászos ruháinkat, s bennünket vigassággal öltöztettél{n}vö. {r}Zsolt 29, 11{/r}{/n}.

A templomnak már külső tekintete is tanúsággal teljes. Egekre nyúló tornyai vajon nem azt hirdetik-e, hogy minden jó adomány, minden tökéletes ajándék onnan felülről jön, a világosság Atyjától{n}vö. {r}Jak 1, 17{/r}{/n}; hogy nincs itt maradandó városunk, hanem ama mennyei Jeruzsálemet keressük? A kereszt, amely templomaink s tornyaink csúcsán tündöklik, vajon nem arra int-e, hogy távol legyen tőlünk egyébben dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében?{n}Vö. {r}Gal 6, 14{/r}{/n} Nem arra emlékeztet-e, hogy azon kereszt, amely valaha a gyalázat fája volt, váltságunk eszköze, reményünk alapja s a diadalmas evangélium jele lett? Harangjaink is komoly hangjuk által az istentiszteletre hívnak, majd azt jelentik, hogy ismét egy keresztény vándortársunk kísértetik a temetőbe.

Lépjünk be most a templomba, s bárhová vessük is szemünket, mindenütt csak oly tárgyakat látunk, amelyek bennünket vigasztaló és üdvösséges érzésekre fakasztanak. A keresztkút eszünkbe juttatja azon felbecsülhetetlen méltóságot, amelyet egykor a víz s a Szentlélek ereje által nyertünk; eszünkbe juttatja, hogy ott kint születtünk, de itt nemesedtünk, hogy ott emberek, de itt keresztények, ott a világ, de itt a mennyország polgárai lettünk. Ha elvesztettük a keresztségben nyert ártatlanságunkat, ha rendetlen kívánságaink s a rossz példák által bűnre csábíttattunk, a gyóntatószékben ül az Úr szolgája, ki látván töredelmességünket, bűnbocsátó hatalma szerint azt mondja Jézussal: Bízzál, fiam, bocsánatot nyernek bűneid{n}{r}Mt 9, 2{/r}{/n}. S ha az oltárra tekintünk, hol az Úr ama szent rejtekben közöttünk lakozik, érettünk naponként feláldoztatik, s lelkünket testével s vérével az örök életre táplálja, nem fog-e bennünk minden gondolat, minden érzés szeretetre, hálára s imádásra olvadni? Nem fogunk-e azon szándékra gerjedni, hogy menyegzői ruhában, tiszta lélekkel és forró kívánsággal járuljunk mindenkor ezen asztalhoz, hogy a próféta szerint kóstolhassuk, mily édes az Úr, s mily boldog a férfiú, ki benne bízik?{n}{r}Zsolt 33, 9{/r}{/n} A prédikálószék meg emlékeztet bennünket Üdvözítőnknek amaz isteni intézkedésére, amely szerint tanítókat rendelt nekünk, kik vallásunk szent igazságait eredeti tisztaságukban, s csalhatatlan tekintettel hirdetik, s bizonyosakká tesznek, hogy a kősziklára épített Anyaszentegyházban a hiba, tévelygés s földi hatalom tusakodásai soha erőt nem fognak venni.

A templom az imádság háza, s éppen e tekintetben találjuk abban legfőbb örömünket és vigasztalásunkat. Mindenütt figyelmez ugyan az Úr imádságunkra, de itt az előtte kedvesebb, reánk nézve hathatósabb; mert tulajdon ígérete szerint ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az ő nevében, mindenkor közöttük lesz{n}vö. {r}Mt 18, 20{/r}{/n}.

Végre mily nagy vigasztalást nyújt nekünk azon gondolat, hogy itt mindnyájan egyenlők vagyunk! Bármely nagy különbséget állított fel köztünk a születés, hivatal s tudomány, de itt, a személyválogatást nem ismerő Istenünk házában minden különbség megszűnik. Itt mindnyájunk homlokáról csak a keresztény méltóság sugárzik, s itt minden címünk csak a keresztény név.

Íme, mily nagy, s mily sokszoros öröm és vigasztalás vár bennünket templomainkban. Boldogok, Uram, kik a te házadban laknak, mert jobb egy nap a te házadban ezernyi másnál!{n}Vö. {r}Zsolt 83, 5. 11{/r}{/n}

Leborulva kérünk, mindenható Istenünk! Tekints irgalmasan ezen házra. Fogadd hálánkat kegyelmedért, melyet ezen nagy munka eszközlésében velünk éreztettél, s ezen egyház szent pártfogóinak érdemeiért engedd, hogy mindazon esedezést, melyet a bizalom s buzgóság itt elődbe terjeszteni fog, hallgasd meg a te égi lakásodból, és könyörülj rajtunk.

Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura: epedve sóvárog lelkem {*} Az Úr udvarába, alleluja!

Aki házadban élhet, Urunk, téged dicsérhet szüntelen. {*} Az Úr udvarába, alleluja!

A legmagasabb szeretet tekintete – amellyel Isten, és az Ő Fia, a mi nagyon áldott Urunk, lángol értünk - az az ok, amely szívünket Isten szeretetéhez vonzza. Ez – jobban, mint bármely jótétemény – szeretetre indítja szívünket, mivel a jótevő csak azt adja, ami a birtokában van, azonban aki szeret, önmagát ajánlja fel mindazzal együtt, amit birtokol, felajánlását tehát semmi sem tudja felülmúlni. Lássuk most tehát ó Uram, vajon szeretsz-e minket, vagy nem szeretsz. Vizsgáljuk meg, hogy mekkora a szereteted irányunkba.

A szülők nagyon szeretik gyermekeiket, de vajon erősebben szeretsz minket, mint az apánk? Nem léphetünk be a szívedbe Istenem, hogy mindezt megvizsgálhassuk. Azonban Egyszülötted, aki kebledből szállt alá, ugyanazokat a jeleket hozta magával, és parancsba adta, hogy a végtelen szeretet miatt, amellyel szeretsz bennünket, Atyának hívjunk, mivel oly kiemelkedő uralkodói jóságod miatt nagyon jó vagy, és egyedül te vagy az Atya, ebben a minőségedben pedig annyi mindent teszel, hogy atyaságod velejének jelenlétében senki sincs, akit ugyanilyen módon hívhatnánk.

Ha ilyen nagy szeretet ellenére még mindig bizalmatlan vagy, lásd meg mindazokat a javakat, amelyeket Isten adott neked, mert mindez az ő szeretetének tanúsága és záloga. Fontold meg, melyek is ezek a jótétemények, és megláthatod, hogy mindaz, ami az égen és a földön van, és ugyanígy minden csont és szerv a testedben, minden egyes óra és hely, életed egész ideje az Úr adománya. Lásd meg azt is, hogy minden jó tanács, amelyet megfogadtál, és mindazok a javak, melyeket birtokolsz, ugyancsak mindazok a veszélyek, amelyektől megmenekültél, a betegségek és veszteségek, amelyek elérhettek volna – hacsak ő maga meg nem mentett volna tőlük: mindezek az irántad való szeretet nyilvánvaló jelei. Végül pedig fordítsad szemedet erre az egész világra, mely egyedül a te javadra lett teremtve és a benne lévő összes teremtménnyel együtt a szeretetet jelzi, mesél róla és veled együtt részesül belőle.

Lássuk most azt is, hogy mekkora szeretettel lángolt irányunkban a Fiú. Nincs nyelv, amely méltó lenne ezt elmondani. Tudatlanok és önismeret híján levők, akik ezt a szeretetet még mindig nem érzik, ítéletük tökéletlenségükből fakad.

Azonban Krisztus szeretete nem a bennünk rejlő tökéletességből ered, hanem attól származik, aki ezt birtokolja, ezért Krisztus arca mindig az Atya felé fordul.

Ismerjétek meg Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, {*} hogy beteljetek Isten egész teljességével, alleluja.

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen: {*} hogy beteljetek Isten egész teljességével, alleluja.

(Mona Ilona-Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága c. könyv 81. old., Ecclesia, 1989)

„Tele van a szívem-lelkem lobogó lelkesedéssel! Az indítást, hogy életemet, illetve halálomat ajánljam fel a testvérekért, követhetem. Előterjesztettem az elöljárómnak, lelkiatyámnak, s engedélyt kaptam! A boldogságom első mámorában eltűnt az a természetes borzongás, ami szorongott bennem. De arra rákényszerülök, hogy újra előjön. Nem baj. A fölajánlási imát már összeállítottam. Most még meg kell várnom Margit testvért. S akkor felajánlhatom magam. Hála Neked teljes Szentháromság!”

„Ó fölséges Szentháromság! Legkegyelmesebb Atyám, ki engem végtelen szeretetedből megteremtettél s jóságos irgalmadból gyermekeddé fogadtál, ó, édes Jézus Krisztusom! Aki szent véreddel engem megváltottál s végtelen jóságodból jegyesednek választottál, ó, drága Szentlélek! Aki kegyelmek bőségét zuhogtatod rám, s aki nekem, méltatlannak a hivatás kegyelmét és a Társaságot ajándékoztad, ó, legteljesebb Szentháromság, én ma a Társaság és a testvérek iránti hálából és szeretetből felajánlom magam, mint a Társaság áldozatát! Azon esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be és legbölcsebb végzésed szerint gondviselésed tervében nem lenne benne halálom:

Fogadd el az én halálomat minden fájdalmával együtt váltságul a testvérek – különösen az öregek, betegek és gyengék – életéért, és bűnös, nyomorult életem fejében kíméld meg az ő életüket és kíméld meg őket a megkínoztatástól, fenyegetésektől, főként pedig a hűtlenségtől Irántad, az Egyház, a hivatás és a Társaság iránt.

Amennyiben isteni végzésed terveiben az én halálom benne foglaltatik, ebben az esetben is fogadd el életemet-halálomat, mint értük való áldozatot.

Ezt a felajánlást teszem Lelkiatyám és Elöljáróim engedélyével, édes Szűzanyám keze által, Szent József, Szent Benedek Atyánk, Avilai Nagy Szent Teréz, Szent Sára és Szent Őrzőangyalom segítségét kérve, nem a magam erejében, hanem a teljes Szentháromság kegyelmében bízva. Ámen.

Ó, édes Jézusom, teljes megnyugvással és készséggel fogadom már most a halál azon nemét, amely Neked tetszik, az összes vele járó gyötrelmekkel, fájdalmakkal és szenvedéssel együtt. Ámen.”

Krisztust akarom megismerni, feltámadásának erejét, de a szenvedésében való részesedést is. {*} Mert megszerettem Krisztust és szívem lángra gyúlt iránta, alleluja.

Hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy eljussak a halálból való feltámadásra. {*} Mert megszerettem Krisztust és szívem lángra gyúlt iránta, alleluja.

Jézus Krisztusban egy titokzatos emberi valóságot alkot a Fő és a test. A test Üdvözítője és a test tagjai, a kettő egy testben van, egyek a beszédben, egyek a szenvedésben, és amikor majd megszűnik a bűn, egyek lesznek a nyugalomban is. Így tehát Krisztus szenvedései nemcsak egyedül Krisztusban vannak meg, de Krisztus szenvedései csakis Krisztusban vannak.

Ha Krisztust úgy érted, mint a Főt és a testet együtt, akkor Krisztus szenvedései csak Krisztusban vannak meg. Ha pedig Krisztust csak Fő gyanánt érted, Krisztus szenvedései nem csupán Krisztusban vannak meg. Ha ugyanis Krisztus szenvedései csak egyedül Krisztusban, mint Főben lennének meg, hogyan mondhatná egyik tagja, Pál apostol, hogy: Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik?{n}{r}Kol 1, 24{/r}{/n}

Ha tehát Krisztus tagjai közé tartozol, te, ember – akár hallod most, akár nem hallod (de mégis hallod, ha Krisztus tagjai közé tartozol)_–, ha bármit szenvedsz is azoktól, akik nem tagjai Krisztusnak, ez hiányzott még Krisztus szenvedéséből.

Hiszen azért egészíti ki, mivel hiányzott. A mértéket ugyan betöltöd, de nem tetézed. Annyit kell szenvedned, amennyi szenvedésed szükséges ahhoz, hogy kiegészítse Krisztus egyetemes szenvedését, aki mint Főnk szenvedett, és szenved tagjaiban is, azaz mibennünk.

Ehhez a mi közös ügyünkhöz mindnyájan járuljunk hozzá azzal, amivel tartozunk, és szenvedéseinkkel mintegy a magunk adóját fizetjük le. Mindannyiunk szenvedéseinek a teljes lerovása csak akkor következik be, ha véget ér ez a világ.

Testvéreim, tehát ne gondoljátok azt, hogy nem tartoznak Krisztus testének tagjai közé mindazok az igazak, akik szenvedtek a gonoszok üldözésétől; sőt még azok az igazak is odatartoznak, akik az Úr eljövetele előtt kaptak küldetést arra, hogy hirdessék az Úr eljövetelét. Még gondolnunk sem szabad arra, hogy nem tartoznának Krisztus tagjai közé azok, akik annak az országnak a polgárai, amelyiknek Krisztus a királya.

Tehát erről tesz hitet ez az egész ország, ezt vallja az igaz Ábel vérétől Zakariás véréig. Majd pedig ezután János vérétől az apostolok vérén át, a vértanúk vérén át, és a Krisztus-hívők vérén át egyazon ország tagjai szólnak hozzánk.

Isten letöröl a szentek szeméről minden könnyet, nem lesz többé sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom, {*} Mert a régi világ elmúlt, alleluja.

Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, sem másfajta hőség. {*} Mert a régi világ elmúlt, alleluja.

Szorongattatásában mellette állok{n}{r}Zsolt 90, 15{/r}{/n}, mondja az Isten; és én akkor a szorongatás helyett mi mást keressek? Nekem jó az Istennel lennem, sőt az Úristenbe helyeznem reményemet{n}{r}Zsolt 72, 28{/r}{/n}, mert maga mondja: Megszabadítom, és dicsőséget adok neki{n}{r}Zsolt 90, 15{/r}{/n}.

Szorongattatásában mellette állok. Gyönyörűségem ugyanis az emberek fiaival lennem{n}vö. {r}Péld 8, 31{/r}{/n}. Emmánuel, velünk az Isten{n}{r}Mt 1, 23{/r}{/n}. Leszállott, hogy közel legyen a megtört szívűekhez, hogy velünk legyen szorongatásunkban. De eljön az idő, midőn a felhőkön elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk{n}{r}1 Tessz 4, 17{/r}{/n}, de csak akkor, ha arra törekszünk, hogy már most velünk legyen, hogy útitársunk legyen az, akitől a jövendő hazát várjuk, sőt hogy út legyen számunkra, aki majd hazánkká lesz.

Jobb nekem a szorongatás, ha velem vagy, Uram, mint a királyság, a lakoma vagy a dicsőség tenélküled.

Inkább akarlak ölelni, Uram, a gyötrelemben, és veled lenni a tüzes kemencében, mint nélküled élni akár a mennyben is. Hiszen rajtad kívül kim van az égben? Hogyha veled vagyok, semmi sem kell nekem a földön{n}{r}Zsolt 72, 25{/r}{/n}. Az aranyat tűzben vizsgálják meg, az igazaknak a szorongatás próbáját kell kiállniuk{n}vö. {r}Sir 27, 5{/r}{/n}. De te ott is velük vagy, Uram; jelen vagy ott is azok körében, akik a te nevedben gyűltek össze, amint ott voltál hajdan a három ifjúval is.

Miért remegjünk hát, miért késlekedjünk, miért meneküljünk ettől a kemencétől? Félelmetes a tűz, de velünk az Úr a szorongatásban. Ha Isten velünk, ki ellenünk?{n}{r}Róm 8, 31{/r}{/n} Ugyanúgy mondhatjuk: Ha ő kiment bennünket, ki fog kiragadni az ő kezéből? Tényleg, ki ragadhatna ki az ő kezéből? Végül is, ha ő megdicsőít, ki hozhat ránk gyalázatot? Ha ő felmagasztal, ki az, aki megalázhat?

Hosszú élettel áldom meg{n}{r}Zsolt 90, 16{/r}{/n}. Mintha nyilvánvalóan mondaná: Tudom, mit kíván, tudom, mire szomjazik, mit akar megízlelni. Aranynak, ezüstnek nincsen számára értéke, gyönyör nem izgatja, kíváncsiság nem érdekli, földi méltóság nem vonzza. Mindezt hátránynak tekinti, mindezt elveti, és szemétnek tartja. Magát egészen kiüresítette, és nem engedi, hogy olyan dolgok kössék le, amelyekről tudja, hogy úgysem elégíthetnék ki teljesen. Nem feledi, hogy kinek a képére van alkotva, hogy mily nagyra hivatott. Méltatlannak tartja, hogy kis dolgokban gyarapodjék a legnagyobbak rovására.

Tehát hosszú élettel áldom meg, mert nem elégítheti ki őt más, csak az igazi, csak az örök fényesség, amelynek hosszúsága nem ér véget, ragyogása nem ismer alkonyt, és boldogsága mindig édes.

Ez a szent mindhalálig harcolt Istenének törvényéért, nem félt a gonoszok szavától, {*} Mert életének alapja szilárd kőszikla volt, alleluja.

Megvetette életét a földön, és eljutott a mennyei országba. {*} Mert életének alapja szilárd kőszikla volt, alleluja.

Akit az egész földkerekség nem volt képes befogadni, azt Mária egyedül befogadta

Mária mintegy mennyországgá lett számunkra, mivel az Isten Fiát hordozta. Krisztus anélkül, hogy az Atya dicsőségéből eltávozott volna, Mária szűzi méhébe zárkózott be, hogy az embert nagyobb méltóságra emelje. Isten az összes szűz közül ezt az egyet választotta ki, hogy ő legyen a mi üdvösségünk eszköze.

Máriában beteljesedett minden igaznak és prófétának jövendölése. Belőle támadt Krisztus, a ragyogó hajnalcsillag, akinek vezetésével a nép, amely egykor sötétségben járt, nagy világosságot látott{n}{r}Mt 4, 16{/r}{/n}.

Máriát nagyon találóan különböző nevekkel illetjük. Mária Isten Fiának temploma. Krisztus ebből a templomból egészen más módon lépett ki, mint ahogy oda belépett. Test nélkül lépett ugyanis be a szűzi méhbe, és testet öltve hagyta el azt.

Mária az a titokzatos új ég, amelyből a Királyok Királya mintegy saját trónjáról a földre lépett, földi alakot és hasonlóságot véve magára.

Mária az édes szőlőt termő szőlőtőke, akinek gyümölcse Jézus. Ő isteni természete szerint ugyan nagyon különbözött Máriától, mégis kellett, hogy emberi természetét Máriától kölcsönözze.

Mária az Úr házából fakadó forrás, amelyből a szomjazók az élet vizét meríthetik; ha valaki ezt a forrást csak ajkával ízleli is meg, nem szomjazik soha többé.

Szeretteim, tévedne, aki Máriának a megváltásban való szerepét összehasonlíthatónak tartaná a teremtéssel.

Kezdetben teremtette Isten a földet, amelynek megújításában Mária közreműködött. Kezdetben Ádám vétke miatt a teremtés művét átok sújtotta, Mária pedig a föld békéjének és biztonságának visszaszerzésében részt kapott. Kezdetben az ősszülők vétke folytán a halál minden emberre átszármazott, Máriával átvitettünk a halálból az életbe. Kezdetben Éva hallgatott a kígyó csábítására, és így a bűn mérge az egész emberiségnek ártott, Mária pedig az örök boldogság hirdetője lett. Ami tehát a halált jelentette, az élet eszközévé lett.

Aki a kerubok felett trónol, azt íme, most anyai karok tartják; akit az egész földkerekség nem tud befogadni, azt Mária egyedül öleli át; akitől az Isten trónja körül álló és uralkodó égi szellemek rettegnek, azt egy lányka gondozza; akinek trónusa örökké áll, az a Szűznek ölében ül; akinek lába zsámolya a föld, az a földön gyermeki lábakkal jár.

Ujjongott a Szűz szíve, mert az angyal híradására fogadta az isteni titkot, és tiszta méhében foganta az emberek fiainak legszebbikét. {*} Áldott ő, mert örökre nekünk adta az emberré lett Istent, alleluja.

A tiszta méh hajléka nyomban Isten temploma lett: és az érintetlen Szűz az angyali üzenetre Fiút fogant. {*} Áldott ő, mert örökre nekünk adta az emberré lett Istent, alleluja.

HIMNUSZ

Már leszáll az éj homálya,

minden sötét ködbe hull,

de ég egy mécs tiszta lángja,

így akarta ezt az Úr.

Éjjel születik Szent János,

földre szállnak csillagok,

éjjel merül vízbe János,

gyászt hoznak a csillagok.

Ebből értsd, hogy szíve izzás,

hős szeretetáradat,

ebből tudd, hogy ajka forrás,

melyből csodás méz fakad.

A jók szívét szeretettel

üdvösségre vezeti,

a gyarlókat megfenyítve

pokolból ragadja ki.

A szegényt pénzzel segíti,

az árvának bőven ad,

a jót nem hagyja pihenni,

így jó híre megmarad.

Szent Jánosnak érdeméért,

Istenünk, Három Személy,

add meg lelkünk tiszta fényét,

és szívünkben csak te élj. Ámen.

Ha a keresztség által úgy megerősíttetnénk a jóban, hogy az általa adott megigazulást többé el nem veszíthetnénk, nem volna szükséges a bűnbánat.

Mivel pedig – Szent Pál tanítása szerint – a keresztség által másodszor nem újulhatunk meg, ha egyszer annak tisztaságát elvesztettük, a bűnbánatot rendelte Isten, hogy általa ismét megtisztuljunk, és Isten kedvébe jussunk. Hogy pedig ennek szükséges voltát világosabban megismerjük, Krisztus nemcsak a bűnbánatra való kötelezettséggel kezdte prédikálását, amikor ily szavakkal kezdett prédikálni: Tartsatok bűnbánatot{n}{r}Mt 1, 14{/r}{/n}, hanem tanításában mint legszükségesebb dolgot parancsolta, hogy bűnbánatot tartsunk. Nemcsak azt akarta, hogy az apostolok a Szentlélek vétele után az első prédikációban a bűnbánattartásra kötelezzék hallgatóikat – mint ahogy Keresztelő János tanításának is ez volt a fundamentuma_–, hanem világos szavakkal azt is elénk tárta, hogy a keresztség után a bűnök bocsánatának elnyerése és az örök kárhozat elkerülése miatt szükséges a bűnbánat. Azért nem egyszer mondja: Ha bűnbánatot nem tartunk, egyformán mind elveszünk{n}vö. {r}Lk 13, 3. 5{/r}{/n}. Másutt azt parancsolja a bűnös embernek, hogy gondolja meg: honnan süllyedt le, és tartson bűnbánatot{n}vö. {r}Jel 2, 5{/r}{/n}, mert ha nem tart, kárhozatba taszítják. Ugyanezt mondja a Bölcs, amikor azt írja, hogy ha bűnbánatot nem tartunk, Isten kezébe esünk{n}{r}Sir 2, 22{/r}{/n}, pedig rettenetes dolog az Isten kezébe esni{n}{r}Zsid 10, 31{/r}{/n}.

Ami a gyónást illeti: Isten minden időben megkívánta a bűnös embertől, hogy ha bocsánatot akar nyerni, maga legyen vádolója bűnének.

Amikor édes Üdvözítőnk ítélőszéket kívánt emelni, amelyben magunk tartozunk a papok előtt vallomást tenni bűneinkről, először az apostolokra lehelt, és azt mondta nekik: Vegyétek a Szentlelket!{n}{r}Jn 20, 22{/r}{/n} Mintha azt mondta volna: Bizonyos, hogy tibennetek nincs arra hatalom, hogy az Isten ellen való bűnöket megbocsássátok, hanem én teszlek titeket eszközzé az Istennel való kibékülésben{n}{r}2 Kor 5, 19{/r}{/n}. Ezért méltán mondhatjátok, hogy ti üdvözítitek az embereket, mint szolgák és Isten sáfárai. Azért akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad{n}{r}Jn 20, 23{/r}{/n}. Kötve lesz a mennyben, amit megkötöztök; oldva lesz, amit feloldoztok.

Mivel pedig az egyházi embernek választania kell a bűnök között, hogy melyeket kell megbocsátania vagy megtartania, szükséges ismernie a bűnök nemét és körülményeit, mert egyébként nem tud választani közöttük. Tehát szükséges, hogy a bűnös ember megvallja és elsorolja bűneit, amelyek lelkiismeretét furdalják.

Tagadhatatlan, hogy az emberi szemérmességnek gátlása van a gyónásban, ezért a néma ördög sokaknak száját befogja az oktalan szeméremmel, hogy meg ne gyónjanak. De hiszem, hogy jobb egy ember előtt örök titok pecsétje alatt megvallani a szégyent, mintsem, hogy az ítélet napján az egész világ előtt kitudódjék, örök gyalázatunkra és kárhozatunkra.

Meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben. {*} Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségesen, alleluja.

Titeket, akik bűneitek következtében halottak voltatok, vele együtt életre keltett, és megbocsátotta minden bűnötöket. {*} Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségesen, alleluja.

(Litteræ Circulares Szathmarini, 1947. – II. Nr. 323. – Az Opus Vocationum újjászervezése)

A Jó Pásztor rég visszatért Atyjához, de ma mégis közöttünk él minden kincsével és jóságával

Gondolkoztatok-e már ezen, miképpen maradt fenn a Jó Pásztor emléke és minden drága adománya századokról–századokra, és miképpen szállott át nemzedékről nemzedékre, és jutott el hozzánk is, akik nem lehettünk szerencsések a Jó Pásztort földi életében látni? – Úgy, hogy az isteni Jó Pásztor végtelen jóságában maga helyett más, látható, földi pásztorokat rendelt:

Önmaga helyett legfőbb pásztorrá tette Pétert és annak utódait, folytatólagosan Szentatyánkig, XII. Piusz pápáig;

Péter mellé apostolokat választott: Andrást, Jánost, Jakabot… és azok utódait, a püspököket,

és az apostolok mellé segítőtársakat adott: a 72 tanítványt és azok utódait, a mai áldozópapokat.

Ezeknek adta át a Jó Pásztor szeretetét és minden kincsét. Rájuk bízta az örök igazságok hirdetését: „Elmenvén tanítsatok minden népet…”; szent áldozatát: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”; szentségeit: „Elmenvén, kereszteljetek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében”, „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak.”

Ezek nélkül a látható földi pásztorok nélkül rég feledésbe ment volna az Evangélium; megszakadtak volna a szentségek csatornái, amelyek a Jó Pásztor megváltó halálának gyümölcseit a lelkekbe vezetik; kialudt volna az újszövetségi áldozat tüze oltárainkon. Sőt ha a földi pásztorok nem vésték volna az isteni Jó Pásztor képét a katakombák falára, de még inkább a bárányok szívébe nemzedékről nemzedékre, Jézus drága emléke elhalványult, talán egészen el is veszett volna.

Ha Jézus jóságából mi nem volnánk, az emberiség rég visszasüllyedt volna a pogányság sötétségébe. Azért mondta híveinek az arsi szent plébános: „Vegyétek el egy faluból a papot, és 20 év múlva barmokat fog imádni.” Sőt mi több: maguk is barmokká lesznek, elvadulnak és eldurvulnak.

Hová süllyed az elhagyatott nép, – pap és templom nélkül! – Mi lesz a legműveltebb néppel, ha 10-15 éven át folyik a lélekmérgezés a papok és az Egyház ellen. Saját szemünkkel láttuk, hogyan válhat a rombolás és nyomorba döntés eszközévé.

Közületek is sokan éltek hosszú hónapokat messze idegenben, papok nélkül. Ti tudjátok, milyen sivár a vasárnap szentmise és prédikáció nélkül; milyen szomorú az élet templom és szentségek nélkül; milyen vigasztalan a halál pap nélkül; milyen borzalmas a hulla elföldelése keresztény temetés és imádság nélkül.

A pap közvetíti mindazt, amit a Jó Pásztor hozott: örök igazságait a prédikációban, lelki újjászületést a keresztségben, az elsőáldozás édességét, a bérmálás örömét és erejét, szentmisét, a bűnbocsánatot, az áldást a házasélethez, az ünnepeknek Istenhez emelő derűjét; vigasztalást a balsorsban, betegségben és halálban, enyhületet a halál után…

Azért, amikor ma a Jó Pásztornak minden jóságát megköszönjük, mélyen érző keresztény lélekkel megköszönjük jópásztori szívének azt a jóságát is: hogy nekünk papokat adott.

Szenteld meg őket az igazságban, {*} Mert hiszen a tanításod igazság, alleluja.

Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk. {*} Mert hiszen a tanításod igazság, alleluja.

Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és a minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk. Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is{n}{r}2 Kor 1, 3-5{/r}{/n}.

Szent Pál apostol szavai ezek, akit háromszor megbotoztak, ötször megvertek, egyszer megköveztek, félholtan hagytak ott, üldözte mindenfajta ember, nem is egyszer vagy kétszer gyötörték meg kínzásokkal és nyomorgatásokkal, miként maga írja az egyik helyen: Mindig halálra szánnak minket Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen bennünk{n}vö. {r}2 Kor 4, 11{/r}{/n}. Szent Pál mind e nyomorúság közepette nem zúgolódik és panaszkodik Isten ellen, mint a gyenge emberek szoktak; nem is szomorkodik, mint a dicsőségre és élvezetre vágyó emberek teszik; nem is könyörög az Istenhez azért, hogy szabadítsa meg mindezektől, mint akik ezeket nem ismerik még, és ezért nem is akarnak részesedni ezekben; nem is becsüli le ezeket, mint mások, akik ezeket kevésre becsülik. Mindezekben részesülve és minden gyengesége ellenére e gyötrelmek közepette is áldotta Istent, hálát adott az érdemek Osztogatójának, és boldognak tartotta magát, mert szenvedhetett annak a tiszteletére, aki annyi megaláztatást szenvedett el értünk, hogy egyrészt megszabadítson bennünket attól a gyalázattól, amely bűneink miatt nehezedett ránk, másrészt pedig felmagasztaljon és kitüntessen bennünket Isten fogadott gyermekeinek a lelkületével, és megadja a mennyei boldogság zálogát és biztosítékát. Ó, hőn szeretett testvéreim! Nyissa meg hát szemeteket Isten, hogy lássátok, mekkora nagy jutalom származik abból, amit ez a világ megvetendőnek tart, és hogy milyen nagy dicsőséget szerzünk ebben a dicstelenségben, amikor csak Isten dicsőségét keressük. Lássátok meg, hogy milyen nagy dicsőségünkre válik a mostani szorongattatás, és nézzétek, mint tárja ki Isten az ő hívogató, baráti és ölelő karját, hogy átkarolja azokat, akik megsebesültek az érte való küzdelemben, ez sokkal nagyobb édességet biztosít minden evilági méznél. És ha ezt egyszer is megízleljük, még jobban vágyódunk ezek közé az ölelő karok közé, hiszen ki az, aki nem vágyódik az után, aki mindenekfelett szeretetre méltó és kívánatos, kivéve azt, aki még a vágyakozástól is fél? Ha tehát az említett dicsőség tetszik nektek, és szeretnétek azt meglátni és élvezni, akkor jól jegyezzétek meg, hogy nincs biztosabb odavezető út a szenvedésnél. Ez az a kitaposott út, amelyen Krisztus és minden követője járt. Szűk útnak hívja ezt, de biztosan az örök életre vezet. És ő tanítja, hogy ha hozzá akarunk menni, akkor járjunk azon az úton, amelyen ő maga is járt. Ha ugyanis az Isten Fia a meggyaláztatás útján járt, akkor nem illik, hogy az emberek gyermekei a megtiszteltetés útját keressék, mert nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál{n}{r}Mt 10, 24{/r}{/n}. Úgy rendelte Isten, hogy lelkünk semmiben sem találhatja meg a nyugalmát, és ne is keressen más táplálékot e világon, mint az Úr keresztjével vállalt szenvedéseket.

Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, {*} Hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön, alleluja.

Bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul. {*} Hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön, alleluja.

Jézus neve az igehirdetők fényessége, mivel ragyogó világossággal hirdeti és hallatja igéjét. Mit gondolsz, honnan van a világban a hit oly nagy és annyira ragyogó, gyors és lobogó fényessége, ha nem Jézus hirdetéséből? Nemde ennek a névnek fényével és édességével hívott meg minket Isten az ő csodálatos világosságára?{n}{r}1 Pét 2, 5{/r}{/n} Az Apostol méltán mondja azoknak, akiket megvilágít Jézus neve, és ebben a fényben látják a világosságot: Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság fiai{n}{r}Ef 5, 8{/r}{/n}.

Ezért ezt a nevet hirdetni kell, hogy világítson, s nem elrejteni. Az igehirdetésben nem bűnös szívvel vagy tisztátalan ajakkal kell hirdetni, hanem választott edényben kell őrizni, és onnan kell előhozni.

Emiatt mondja az Úr az Apostolról: Választott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, királyok és Izrael népe előtt{n}{r}ApCsel 9, 15{/r}{/n}. Választott edényt mond, amelyben a legédesebb ital van felkínálva vételre, hogy biztasson az ivásra, amint bíborvörösen ragyog a külön e célra választott edényben: hogy hordozza nevemet.

Amint ha tűz gyullad, megtisztul a mező a haszontalan és kiszáradt tövisektől és kóróktól; ahogy a felkelő nap sugarai eloszlatják a sötétséget, és szem elé kerülnek a tolvajok, éjszakai csavargók és betörők; ugyanígy amikor Szent Pál prédikált a pogányoknak – ahogyan nagy mennydörgés dördül, heves tűzvész tör ki, vagy ragyogva felkel a nap_–, elemésztődött a hitetlenség, mint a lobogó tűzben elolvadt viasz, elillant a hamisság, és felragyogott az igazság.

Jézus nevét hordozta körül szavával, leveleivel, csodáival, példájával. Dicsérte Jézus nevét fáradhatatlanul, és dicsőítette azt hangos megvallással.

Ezt a nevet ráadásul királyok, pogányok és Izrael népe előtt hordozta az Apostol, mint fényt. Országokat világított meg vele, és mindenütt ezt kiáltotta: Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közeleg. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal{n}{r}Róm 13, 12{/r}{/n}. És megmutatta mindenkinek a tartóra helyezett világító lámpást, hirdetve mindenütt Jézust, mégpedig a megfeszítettet{n}{r}1 Kor 2, 2{/r}{/n}.

Ezért az Egyház, Krisztus jegyese, állandóan tanúskodva őróla, a prófétával együtt ujjongva mondja: Ifjúságom óta oktatsz, Istenem, csodáidat mindmáig – azaz mindig – hirdetem{n}{r}Zsolt 70, 17{/r}{/n}. A próféta is erre buzdít, amikor így beszél: Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, napról napra hirdessétek üdvözítő erejét{n}{r}Zsolt 95, 2{/r}{/n}, azaz üdvözítő Jézusát!

Ujjongok és örvendezem benned, nevedről szól énekem, fölséges Isten. {*} És hálásan magasztallak, alleluja.

Ahányszor a vértanúk ünnepét üljük, kedves testvérek, el kell gondolkodnunk arról, hogy mi is azon Krisztus Király alatt vitézkedünk, aki alatt ők is méltók voltak harcolni és győzni. Meg kell gondolnunk, hogy mi is ugyanazon keresztséggel nyertük el az üdvösséget; ugyanazon szentségek éltettek és erősítettek minket is, amelyeket ők méltók voltak elnyerni; mi is annak a nagy Királynak a jelét hordozzuk homlokunkon, akinek nevét ők boldogan viselték.

Ezért ahányszor csak e szent vértanúk égi születésnapját kívánjuk megünnepelni, kell, hogy ezek a boldog vértanúk valamit felismerjenek bennünk a saját erényeinkből, hogy aztán kedvük legyen érettünk Isten irgalmáért könyörögni. Minden ember szereti ugyanis a hozzá hasonlót. Ha tehát a hasonló csatlakozik, akkor a vele ellentétes gondolkodásút messze elkerüli. Íme, a mi jeles Szentünk, akinek ünnepét örömmel kívánjuk megülni, józan volt; hogyan csatlakozhatnék hozzá én, aki ittas vagyok? Hogyan vállalhatna közösséget az alázatos a gőgössel, a barátságos a gyűlölködővel, a nagylelkű az önzővel, a szelíd a haragossal? Ez a szent vértanú kétségkívül tiszta lelkű volt; hogyan társulhatna hozzá a házasságtörő? És mivel a dicsőséges vértanúk – kedves testvéreim – a szegényeknek a saját vagyonukat is kiosztották, hogyan lehetnének barátai olyannak, aki másokat megrabol? A szent vértanúk arra törekedtek, hogy ellenségeiket is szeressék; hogyan lehetnének társai olyanoknak, akik még barátaikat sem akarják viszontszeretni. Ne restelljük tehát, szeretett testvérek, amennyire csak tudjuk, a szent vértanúkat utánozni, hogy érdemeik és imáik folytán minden bűnöktől feloldozást érdemeljünk.

De mondhatná valaki: ugyan, ki képes utánozni a vértanúkat? Ha nem is mindenben, azért sok mindenben ez lehetséges. És Isten segítségével ezt meg is tudjuk tenni, sőt meg is kell tennünk.

Nem bírod elviselni a tűz lángját? De akkor legalább kerüld a paráznaságot. Nem tudod elviselni körmeid letépését? Szállj szembe a fösvénységgel, a bűnös üzelmekkel és a gyalázatos haszonleséssel. Mert ha az érzékiség most legyőz, hogyan ne törnének meg a kemény kínzások? A békeidőknek is megvannak a vértanúi; mert a haragot legyőzni, az irigységet, mint a vipera mérgét kerülni, a gőggel szembeszállni, a gyűlölködést szívből elűzni, a torkosság felesleges vágyait megfékezni, az iszákosságot megvetni, – mindez részesedés a vértanúságban.

Vértanú vagy te is, ahányszor és amikor csak igaz ügyben fáradozol és tanúságot teszel te is az igaz ügy mellett. S mivel az igazságosság és az igazság maga Krisztus, ahol baj van, akár az igazságossággal, akár az igazsággal vagy a tisztasággal, ott – ha van hozzá erőd – állj a pártjára, és elnyered a vértanúk jutalmát. És mivel a vértanúság a latinban tanúskodást jelent, azért aki az igazság mellett tanúskodik kétségkívül vértanúja lesz az igazságnak, aki maga Krisztus.

Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. {*} Nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével, alleluja.

Általa keresztre szegeztetett nekem a világ, és én is a világnak. {*} Nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével, alleluja.

Szent Ágoston püspöknek a Szent János evangéliumához írt értekezéseiből

Ha bennem maradtok – mondta Jézus_–, igéim is megmaradnak bennetek; bármit akartok, kérjétek és megkapjátok{n}vö. {r}Jn 15, 7{/r}{/n}. Ha ugyanis Krisztusban maradunk, mi mást akarhatnánk, mint ami Krisztusnak tetszik. Akik az Üdvözítőben maradnak, csak olyat akarhatnak, ami üdvösségükre szolgál. Más valamit akarunk ugyanis, mert Krisztusban vagyunk, és más valamit akarunk, mert még ebben a világban élünk. Ebben a világban élve megtörténhet, hogy tudatlanságunkban olyasmit kérünk, ami nincs lelki javunkra. De távol legyen tőlünk az ilyesmi, ha Krisztusban maradunk, aki kéréseinket csak akkor teljesíti, ha az a javunkra szolgál.

Ha tehát benne maradunk, az ő igéi bennünk maradnak. Ebben az esetben kérjük, amit csak akarunk, megkapjuk. Ha pedig kérésünk nem teljesül, nem azt kértük, ami megfelel a benne lakásunknak, hanem amit a test vágyai és gyarlóságai sugallnak nekünk; ezek nincsenek meg Krisztusban, és aki ilyenekkel lakik együtt, abban nem maradnak meg az ő igéi. Az ő igéihez viszont hozzátartozik az az ima, amelyre ő tanított minket, amelyben így imádkozunk: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy{n}{r}Mt 6, 10{/r}{/n}. Ha ennek az imának szavaitól és értelmétől nem távolodunk el, bármit is kérünk, megkapjuk.

Akkor mondhatjuk, hogy igéi bennünk maradnak, amikor azt tesszük, amit parancsolt, és azt szeretjük, amit ígért. Amikor azonban szavai csak emlékezetünkben maradnak meg és nem az életünkben, akkor olyanok vagyunk, mint a szőlőtőtől elválasztott szőlővessző, amely nem kap életet a szőlőtőtől. Erre a különbségre utal, amint írva van: Emlékezetünkben megőrizzük parancsait, hogy meg is tegyük azokat{n}vö. {r}1 Jn 2, 3{/r}{/n}. Sokan vannak ugyanis olyanok, akik azért tartják emlékezetükben Krisztus parancsait, hogy megvessék, kinevessék és támadják azokat. Az ilyenekben nem maradnak meg Krisztus igéi, ezek ugyan foglalkoznak velük, de nem követik azokat, ezért aztán ezek nem lesznek a javukra, hanem inkább vádolják őket.

Vigyázz a lábadra, amikor Isten házába mégy! {*} Hallgatni menj oda, alleluja.

Jobb az engedelmesség, mint a balgák adománya. {*} Hallgatni menj oda, alleluja.

Lelkesedj Jób istenszeretetéért, és lásd meg, hogy buzgósága mennyi jót fakasztott. Gondold meg nagy jutalmát, és minden szenvedésed, állapotod megnyugvást kelt.

A boldog és nemeslelkű Jób úgy ül otthon, mintha az egész világ szeme rajta volna, és bajainak elviselésével azt hirdeti, hogy mindent lelki megnyugvással kell eltűrnünk, és nem szabad engednünk a ránk törő csapásoknak. Nincsen, újra mondom, nincsen olyan emberi baj, amelyből ne tudnánk lelki hasznot kamatoztatni. Pedig az egész világon található szenvedés mind megrohanja az emberi testet.

Ha a magad szegénységét tekinted, gondolj ennek az igaz embernek a szenvedésére, és rögtön erőre kapsz, a csapás miatt pedig minden bánatod erejét veszti.

Az ilyen csapás a legtöbb ember számára minden baj alapja, és csak második – vagy talán mégis első? – a testi szenvedés. Ki szenvedett már ilyent? Ki volt ilyen betegségben? Ki részesült ilyen testi csapásban, vagy ki látott már ilyent másnál? Senki. A test lassanként elsorvad, tagjait mindenütt férgek vájják. Állandóan bizsereg mindene. Rettenetes szaga van. Így a teste lassan pusztulni kezd. Ebben a gennyes állapotban semmi étvágya sincs, szomja pedig állandó és hihetetlenül erős. Az ételt már el sem tudja fogyasztani: Amit azelőtt illetni sem akartam, nyomorúságomban az lett most ételem (Jób 6, 7). Ha tehát beteg vagy, emlékezzél meg, ember, Jób szent testéről.

Nem Isten az oka a csapásoknak, hanem az emberek gonoszsága. Adj hálát, és ne káromold őt, mert próbára tett, és nem akadályozta meg a bajt, noha megtehette volna. Akik Istenért szenvednek, koronát nyernek. Te is ugyanazt a jutalmat kapod, mert az emberi gonoszság miatt neked jutott csapásokat lelki nyugalommal tűrted, és hálát adtál annak, aki megakadályozhatta volna, de nem akarta. Nézd a szegénységet és a betegséget: mind a kettő milyen mértéken felül jutott részül az igaz Jóbnak.

Jób mindezt elszenvedte, és a csapások alatt nem követett el bűnt. Ajkát sohasem hagyta el jajszó.

Az idő rövid! Ezért akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna! Aki használja a világ dolgait, mintha nem élne velük! {*} Mert ez a világ elmúlik, alleluja.

Mi ugyanis nem a világ lelkét kaptuk. {*} Mert ez a világ elmúlik, alleluja.

Nagypéntek volt az a nap, amelyen a világ Üdvözítője életét áldozta azokért, akikről előző napon így emlékezett meg főpapi imájában: Atyám,… tieid voltak és nekem adtad őket. … akiket nekem adtál, megőriztem azokat{n}{r}Jn 17, 6{/r} s köv.{/n}. És Nagypéntek volt az a nap, amelynek alkonyán az isteni Mester hűséges szolgája életét adta azokért, akiket a gondviselés ezekben a nehéz órákban reá bízott: Életét adta, de megőrizte azokat.

Erkölcsi bátorságát, különösen azokban az időkben mutatta meg, amikor sok ártatlannak igazságtalan és embertelen üldözését látta. Nem tekintve semmi kockázatot, védelmébe vette az üldözötteket. És ugyanezzel a bátorsággal áll ki Nagypénteken a rábízottak testi-lelki védelmében, amikor a halálát okozó lövések érték.

A test erőtlen, a lélek azonban erős{n}vö. {r}Mt 26, 41{/r}{/n}. A válságos állapotban vergődő sebesült püspök mindvégig nyugodt, panasz nem hagyja el ajkát, lelkét már az istenközelség érzései ihletik, amikor a szentségeket felveszi.

Húsvét ünnepének utolsó órája is lepergett. Győr püspöke hazaindul az örökkévalóságba. Szavai már a végső búcsút vevő főpásztor fohászai:

„Még egyszer üdvözlöm a papjaimat. Köszönöm szerető ragaszkodásukat, és kérem, tartsanak meg emlékezetükben. Legyenek hűek az Egyházhoz, hirdessék bátran az Evangéliumot. Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat. És vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket.

Istenem, Atyám, a te kezedbe ajánlom testemet, lelkemet!{n}Vö. {r}Lk 23, 46{/r}{/n} Jézus, Mária, Szent József, legyetek énvelem, most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!

Felajánlom összes szenvedésemet engesztelésül a saját bűneimért, de felajánlom papjaimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem az Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül{n}vö. {r}ApCsel 7, 60{/r}{/n}. Azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek.

Az isteni Gondviselésnek úgy tetszett, hogy magához vegye a főpásztort és atyát, de ugyanakkor mindörökre híveinek adta, mint az önfeláldozás hősi példaképét. Ezt köszönjük meg a Háromszemélyű egy Istennek, aki csodálatos az ő műveiben, és akinek a neve legyen áldott mindörökké.

Nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. {*} Annyira megszerettünk benneteket, alleluja.

Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért. {*} Annyira megszerettünk benneteket, alleluja.

HIMNUSZ

Tisztelnek az égiek,

minden kegyelem anyja,

Mária.

Nyomorultak esdenek

mélységből siránkozva,

Mária.

Hallgass meg, töröld le könnyünk,

szólj Fiadnál érettünk,

Mária,

hogy a te pártfogásoddal

mennyországba mehessünk,

Mária. Ámen.

Nem emeljük túl a határon, túl a teremtmények fokán a Szent Szüzet, nem imádjuk a Boldogságos Szüzet. Egy a közbenjáró Isten és az ember között: Jézus Krisztus{n}vö. {r}1 Tim 2, 5{/r}{/n}; Bízunk az élő Istenben, aki minden embernek üdvözítője, kivált a hívőnek{n}{r}1 Tim 4, 10{/r}{/n}. Nekünk nincs más közbenjárónk, de mégis csodálatos, hogy a Megváltó Betlehemben egy édesanya ölében és a Golgotán, véres munkája után, megint csak a fájdalmas anya ölében nyugszik, úgy, hogy maga Aquinói Szent Tamás is mondja, hogy az ember üdve kezdődik az asszony által.

E mellett a szent hit mellett, a hit szellemének e benső vonzalma mellett áll őrt a kereszténység két doktora, mint két darabont: Szent Bernát és Szent Alfonz, ugyanezt hirdeti Szent Germán, konstantinápolyi pátriárka: Senki sem üdvözül, hacsak nem általad, legszentebb Szűz; senki sem szabadul meg a rossztól, hacsak nem általad, legkegyesebb Szűz. Ugyanezt mondja Damaszkuszi Szent János, Damiáni Szent Péter és Szent Bonaventúra és a többi szent is, aki nem írt teológiát, hanem aki tényleg nagy teológus, mert közel áll az Istenhez, szíve mélyéből és szeretete hevéből beszél a Boldogságos Szűz Máriáról.

Az Egyház liturgiája folyton ismételgeti: Nálam van az út és az igazság minden reménye{n}{r}Sir 24, 25{/r}{/n}. Aki megtalál, az életet talál, és elnyeri az Úrnak tetszését{n}{r}Péld 8, 35{/r}{/n}. A Szentírás pedig úgy köti össze a Jessze törzsét ezzel a virággal, úgy köti össze az anyát a gyermekkel, úgy az asszonyt az ivadékkal, hogy aki a gyermektől, az ivadéktól jót vár, az asszonyt, az anyát nem mellőzheti. Ez a katolikus szellem. Nem mondom, hogy katolikus hit, hanem katolikus szellem. Minden kegyelmet a Boldogságos Szűz által remélünk. Maga ez a hit különben jelezve van valamiképpen azon isteni szóban: Ő széttiporja fejedet{n}{r}Ter 3, 17{/r}{/n}; az én győzelmemben is: Ő széttiporja fejedet; az emberiség nagy küzdelmeiben is: ő széttiporja fejedet. Következőleg mi ezekből a gondolatokból és irányításokból ezt a következtetést vonjuk le a magunk számára, hogy valóban minden kegyelmet a Szent Szűz által nyerünk.

Dicsőséges nép közt vertem gyökeret, az Úrnak részében, az ő örökrészén. {*} Nem szégyenül meg, aki rám hallgat, akik hozzám szegődnek, azok nem vétkeznek, alleluja.

Jöjjetek hozzám, akik utánam vágyódtok, és teljetek el a gyümölcseimmel. {*} Nem szégyenül meg, aki rám hallgat, akik hozzám szegődnek, azok nem vétkeznek, alleluja.

Amikor elérkezett az Úr mennybemenetele előtti kedd, Béda lélegzete egyre nehezebbé vált, s lábán is megjelent egy kis daganat. De azért egész nap tanított, és jókedvvel tollba mondott. Néha pedig többek között így szólt: „Sietve tanuljatok, nem tudom, meddig leszek még köztetek, talán hamarosan magához szólít Alkotóm.” Nekünk azonban úgy tűnt, hogy nagyon is tisztában van halálával; az éjszakát is hálaadásban virrasztotta át.

Amint másnap, azaz szerdán megvirradt, megparancsolta, hogy szorgalmasan írjunk. Ezt el is kezdtük, és folytattuk egészen kilenc óráig. Kilenc órától kezdve körmenetet tartottunk a szentek ereklyéivel, amint ezen a napon szokás volt. Egyikünk azonban vele maradt, és mondta neki: „Szeretett mester, egy fejezet hátra van még abból a könyvből, amelyet diktáltál. Nehezedre esik, hogy tovább zaklassunk vele?” Erre ő így szólt: „Semmi az egész, vedd a tolladat, készítsd el, és írj gyorsan.” Ezt az illető meg is tette.

Délután három órakor ezt mondta nekem: „Van néhány értékes tárgyam a fiókomban: bors, zsebkendő és tömjén. Eredj gyorsan, hívd ide kolostorunk papjait, hogy ezeket az Istentől kapott ajándékokat szétoszthassam nekik.” Mikor pedig megjelentek, szólt hozzájuk, mindegyiket intette, és kérte, hogy szentmiséket mutassanak be, és kitartóan imádkozzanak érte. Ezt készséggel meg is ígérték neki.

Mindannyian szomorkodtak és sírtak, főként amikor kijelentette: úgy érzi, hogy már nem sokáig láthatják az élők között. Viszont örültek, amikor ezt mondta: „Itt az ideje – ha Teremtőm is így látja jónak_–, hogy visszatérjek ahhoz, aki megteremtett, aki az életemet adta, aki a semmiből formált, amikor még nem voltam. Szép időt megértem, jól kimérte életemet a kegyes bíró; Eltávozásom ideje közel van{n}{r}2 Tim 4, 6{/r}{/n}, mert szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek{n}{r}Fil 1, 23{/r}{/n}. Lelkem vágyva vágyik, hogy megláthassam Királyomat, Krisztust az ő dicsőségében.” És még sok mindent mondott épülésünkre, egész estig jó kedvben töltve a napot.

Az említett ifjú, Wiberth pedig még ezt mondta neki: „Kedves mester, egy mondat még nincs leírva.” Ő így szólt: „Írd gyorsan.” Kisvártatva szólt az ifjú: „Már le van írva a mondat.” Ő pedig így válaszolt: „Helyes, ha az igazat mondtad, befejeztetett. Tartsd fejemet karodban, mert szeretek ama szent helyem felé fordulva ülni, ahol imádkozni szoktam, hogy felülve szólíthassam én is Atyámat.”

És cellája padlóján így énekelt: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”, amikor a Szentlelket kimondta, testéből az utolsó leheletet is kiadta, s – mint kétség nélkül hisszük – a várva várt égi örömökbe jutott, mivel életében mindig nagy áhítattal szolgálta az Úr dicséretét.

Egész életemet kolostorban töltöttem, minden gondolatommal a Szentírásról elmélkedtem, a szerzetesi szabályt hűségesen megtartottam, és mindennap a templomban zengtem az Úr dicséretét. {*} Mindig szívesen tanultam, tanítottam vagy írtam, alleluja.

Aki megtartja és tanítja a parancsokat, az nagy lesz a mennyek országában. {*} Mindig szívesen tanultam, tanítottam vagy írtam, alleluja.

Esdekelve kérünk benneteket az Úr Jézusban, aki halálával megváltott minket, pontosan látva értsétek meg, hogy miért és milyen nagy elnyomatást és szorongattatást kell elszenvednünk a keresztény vallás ellenségeitől.

Amióta ugyanis az Anyaszentegyház isteni rendelés folytán engem, mint teljesen méltatlan szolgáját – Isten a tanúm_–, akaratom ellenére az apostoli székre emelt, minden módon arra törekedtem, hogy a szent Egyház, az Isten jegyese, a mi Úrnőnk és Anyánk visszaszerezze régi dicsőségét, és szabad, tiszta és katolikus maradjon. Mivel azonban az ősi ellenségnek ez semmiképpen sem tetszett, felfegyverezte ellenünk csatlósait, hogy mindent felforgasson.

Ezért ellenünk, sőt az Apostoli Szék ellen olyan dolgokat művelt, amilyeneket Nagy Konstantin császár ideje óta meg nem tehetett. Nem is kell ezen nagyon csodálkoznunk, hiszen minél jobban közeleg az idő, annál hevesebben küzd ez az ősi ellenség a keresztény vallás kiirtásán.

Most pedig, kedves testvéreim, figyelemmel hallgassátok, amit nektek mondok. Az egész világon, aki csak kereszténynek számít, és a keresztény hitet valóban ismeri, az mind tudja és hiszi, hogy az apostolok fejedelme, Szent Péter egyrészt az összes keresztény atyja, és Krisztus után a legelső pásztora, másrészt, hogy a szent római Egyház az összes egyház anyja és tanítómestere.

Ha tehát ezt hiszitek, és kétkedés nélkül valljátok, akkor a mindenható Istenre kérlek titeket, és megparancsolom nektek – bár csak egyszerű testvéretek és méltatlan tanítótok vagyok_–, hogy segítsétek és támogassátok az összes keresztény atyját és anyját, az Anyaszentegyházat, ha azt kívánjátok, hogy mind a jelen, mind a jövendő életben elnyerjétek általa bűneitek bocsánatát, és áldást meg kegyelmet kapjatok.

A mindenható Isten, akitől minden jó származik, állandóan világosítsa meg és tökéletesítse értelmeteket az iránta és embertársaitok iránt való szeretet által, hogy szilárd ragaszkodástokkal segítségére lehessetek ennek az atyának és anyának, és így pironkodás nélkül lehessetek velük egységben. Ámen.

Az Úr megdicsőítette a királyok előtt, megbízásaival elküldte népéhez {*} És megmutatta neki dicsősége fényét, alleluja.

Kiválasztotta szolgáját az Úr, hogy legeltesse Izraelt, az ő örökségét. {*} És megmutatta neki dicsősége fényét, alleluja.

Pazzi Szent Mária Magdolna szűznek „Kinyilatkoztatás és Próbatétel” című írásából

(Mss. III, 186. 264; IV, 716: Opere di S. M. Maddalena de’ Pazzi, Firenze, 1965, 4. pp, 200. 269; 6, p. 194)

Valóban csodálatos vagy, isteni Ige. Csodálatos a te működésed a Szentlélek által. Hiszen ő úgy áraszt téged az emberbe, hogy annak lelke egyesül Istennel, befogadja, megízleli Istent, és rajta kívül már semmit sem szeret.

Eljön lelkünkbe a Szentlélek, éspedig az isteni Igének, azaz a megölt Báránynak vérével megpecsételve. Hiszen maga ez a vér is készteti őt, hogy eljöjjön, bár a Lélek magától is kész jönni, és óhajt betérni hozzánk.

Ez az eljövetelre készséges Szentlélek egylényegű az Atyával és az Igével, és az Atya lényegéből és az Ige szeretetéből származik, eljön a lélekbe, mint egy forrás, hogy az elmerülhessen benne. Miként két rohanó folyó, úgy egyesül, hogy a kisebbik még a nevét is elveszti, és a nagyobbik neve lesz az övé is, ugyanúgy cselekszik a Szentlélek, amikor eljön a lélekbe, hogy azt egészen magáévá tegye. Tehát az kell, hogy az emberi lélek, amelyik a kisebb, elveszítse még a nevét is, és teljesen a Szentlélekre hagyatkozzék. Ez pedig akkor valósul meg, ha teljesen úgy adja át magát a Szentléleknek, hogy vele egészen eggyé válik.

A Szentlélek pedig, aki az Atya szeretetében rejlő kincsek osztogatója, és az Atya és a Fiú közös terveinek megvalósítója, oly szelíden jön a lélekbe, hogy csak kevesen tudják felfogni s nagyságát kellőképpen értékelni.

Erejével és könnyedségével mindenüvé behatol, ahol megfelelően felkészültek fogadására. Gyakori szólásából és mélységes hallgatása révén mindenki megismeri. Szeretetének hevével változatlanul és mégis szerfölött tevékenyen működik mindenütt, ahová csak betér.

Szentlélek, te nem maradsz meg a változatlan Atyában és Igében, mégis állandóan ott vagy az Atyában és az Igében, és ott vagy ugyanakkor saját magadban és az összes boldog lélekben és teremtményben is. Szükséges vagy a teremtmény számára az egyszülött Igének a kiömlött vére miatt, aki e szeretetének hevével tette magát szükségessé teremtménye számára. Azokban a teremtményekben találod meg helyedet, akik úgy készülnek fel fogadásodra, hogy ajándékaidban részesülve hozzád hasonló tiszta lelkületre kötelezik el magukat. Megtalálod helyedet azokban a teremtményeidben, akik az Ige vérének jótéteményében részesülnek, és így teszik magukat méltó lakóhelyeddé.

Jöjj el, Szentlélek! Jöjjön el az Atya egyesítő ereje, az Ige szeretete! Te vagy az igazság Lelke és a szentelt jutalma, a lelkek nyugodalma, világosság a sötétségben, te vagy a szegények gazdagsága, szerető lelkek kincse, az éhezők kielégítője, az égi haza felé vándorlók vigasztalása, és te vagy minden kincsek foglalata.

Jöjj el, aki Máriára leszállván őt alkalmassá tetted, hogy az Ige testet öltsön benne. Működj bennünk is azzal a kegyelemmel, amellyel a kegyelem és természet csodáját őbenne véghezvitted!

Jöjj el, minden tiszta gondolat erősítője, minden irgalom forrása, minden tisztaság teljessége!

Jöjj, és távolíts el tőlünk mindent, ami megakadályozhat abban, hogy minket egészen magadévá tehess!

Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, {*} Amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt, alleluja.

Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. {*} Amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt, alleluja.

Az Apostol megparancsolja nekünk, hogy örvendjünk, mégpedig az Úrban, nem pedig a világnak. Amint a Szentírás is mondja: Aki a világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz az Istennek{n}{r}Jak 4, 4{/r}{/n}. Mert amint az ember nem szolgálhat két úrnak, úgy senki nem örvendezhet a világban is és az Úrban is.

Győzzön tehát az Úrban való öröm, és közben szűnjék meg az e világ szerinti öröm. Az Úrban való öröm növekedjék állandóan, a világ szerinti öröm pedig csökkenjen, míg egészen meg nem szűnik. Nem azért hangzanak el ezek, mintha ebben a világban nem kellene örülnünk; hanem azért, hogy – bár e világban élünk – mégis már az Úrban örvendjünk.

De azt is mondhatja valaki: Én ebben a világban élek, tehát ha örülök, akkor ott örülök, ahol vagyok. Mit mondasz? Azért, mert ebben a világban élsz, nem vagy-e az Úrban? Hallgasd csak meg az Apostolt, amikor az athéniekhez szól, és az Apostolok Cselekedeteiben ezt mondja Istenről, Teremtő Urunkról: Benne élünk, mozgunk és vagyunk{n}{r:ApCsel}17, 28{/r}{/n}. Isten ugyanis ott van mindenütt, tehát hol nincs? Hát nem erre figyelmeztet minket a Szentírás? Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt!{n}{r}Fil 4, 5-6{/r}{/n}

Nagy dolog ez, mert az égbe szállt, és mégis közel van azokhoz, akik itt a földön élnek. Ki ez a távollevő és mégis közel álló, hacsak nem az, aki irgalomból van köztünk?

Az egész emberi nemet jelenti az az ember, akit az úton félholtan fekve hagytak ott a rablók, akit aztán figyelemre sem méltatott a mellette elhaladó pap és levita; odament azonban hozzá az arra elhaladó szamaritánus, hogy sebeit kezelje, és segítsen rajta. Tehát mivel távol volt tőlünk a Halhatatlan és a Szent – hiszen mi halandók és bűnösök voltunk_–, ezért leszállt hozzánk, hogy közel legyen hozzánk ez a Távollevő.

Nem bűneink szerint bánt velünk{n}{r}Zsolt 102, 10{/r}{/n}. Fiai vagyunk ugyanis. Honnét bizonyítjuk ezt? Íme, meghalt értünk az Isten egyetlen Fia, hogy ne maradjon egyedül. Nem akart egyedül maradni, azért halt meg egymaga. Isten egyetlen Fia így tett sokakat Isten fiaivá. Saját vére árán testvéreket vásárolt magának, kedvessé tett minket a Megvetett, kiváltott az Eladott, megtisztelést adott a Meggyalázott, életre keltett a Megölt.

Tehát, testvéreim, örüljetek az Úrban{n}{r}Fil 4, 4{/r}{/n}, ne pedig e világnak: azaz örüljetek az igazságnak, és ne a gonoszságnak; örüljetek az örökkévalóság reményének, és ne a hiú hazugság virágának. Így örüljetek: bárhol és bármeddig is éltek itt a földön: Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt!{n}{r}Fil 4, 5-6{/r}{/n}

Testvérek, örüljetek, tökéletesedjetek, buzdítsátok egymást, éljetek egyetértésben és békében! {*} Akkor veletek lesz a szeretet és béke Istene, alleluja.

Töltsön el benneteket a reménység Istene teljes örömmel és békével a hitben. {*} Akkor veletek lesz a szeretet és béke Istene, alleluja.

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek{n}{r}Lk 2, 14{/r}{/n}, mert a földbe esett búzaszem elhalt, nehogy egyedül uralkodjék az égben. Hiszen mi az ő halálából élünk, az ő gyengeségétől erősödünk meg, az ő szenvedése ragad ki minket a szenvedésből, és az ő szeretetének műve, hogy Britanniában olyan testvéreket keresünk, akiket nem ismertünk, és az ő ajándéka az, hogy akiket ismeretlenül is kerestünk, azokra rátaláltunk.

El nem mondható, mekkora öröm támadt a hívők szívében, amikor meghallották, hogy a mindenható Isten kegyelméből és a te munkád nyomán, testvérem, az angol népre ráragyogott a hit fénye, miután eloszlott a tévedések homálya. Most már helyesen gondolkodik, és lábbal tapossa a bálványokat, pedig azelőtt oktalan rettegéssel hódolt nekik. Most már tiszta szívvel a mindenható Isten előtt borul le, most már nem bukdácsol bűnökben, hanem követi az igehirdetésben kapott szent szabályokat. Amíg akarata aláveti magát Isten parancsainak, addig értelme a magasba tör; imában porig alázkodik, nehogy a földhöz tapadjon a szíve. Ugyan ki másnak a műve ez, mint annak, aki megmondta övéinek: Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom{n}{r}Jn 5, 17{/r}{/n}.

Isten nem nagy tudású igehirdetőket küldött szét a föld határáig, hogy megmutassa: nem az emberek bölcsessége, hanem az ő ereje téríti meg a világot. Most is ez történt: gyengék által volt kegyes nagyszerű tetteket végbevinni az angol népnél. Hanem, szeretett testvérem, éppen ebben a mennyei ajándékban van valami, ami miatt – a nagy öröm mellett – igen-igen kell félni is.

Értesültem ugyanis, hogy a mindenható Isten kedvességed által nagy csodákat művel annál a népnél, amelyet kiválasztani szándékozott. Szükséges tehát, hogy e mennyei ajándéknak félve örülj, és így örömödet fékezze bizonyos aggódás. Igen, örülhetsz, hogy az angolok lelkét az érzékekkel megtapasztalt csodák a belső kegyelemre hangolják rá, de félj is, nehogy – miközben a csodák történnek – az ingatag lélek kevélyen felfuvalkodjék: így éppen a hírnév, amely felmagasztalja, romlásba döntse hiú öntetszelgése miatt.

Mindenképpen jusson tehát eszünkbe, hogy amikor a tanítványok az igehirdetésből visszatértek, és Mesterüknek dicsekedtek: Uram, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk, rögtön hallaniuk kellett az Úr intelmét: Ne ennek örüljetek, hanem annak, hogy nevetek föl van írva a mennyben{n}{r}Lk 10, 17. 20{/r}{/n}.

Testvérek, kövessétek a példámat mindnyájan! Nézzétek azokat, akik úgy élnek, ahogy példámon látjátok. {*} Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok, és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre, és veletek lesz a béke Istene, alleluja.

Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben. {*} Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok, és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre, és veletek lesz a béke Istene, alleluja.

(In ultima Concilii Œecumenici Vaticani secundi publica Sessione, die 7 decembris 1965: AAS 58 [1966] 53. 55-56. 58-59)

A zsinat által új hangsúlyt kapott az ember és a világegyetem teocentrikus és teológiai felfogása, szinte dacolva az anakronizmus és a lényegtelenség vádjával, olyan állítások révén, amelyeket a világ először ostobaságnak fog ítélni, de amelyekről később, reméljük, fel fogja ismerni, hogy valóban emberi, bölcs és üdvös. Nevezetesen, hogy Isten van. És még több: valóságos, él, személyes, gondviselő Isten, végtelenül jó; és nemcsak önmagában jó, hanem mérhetetlenül jó hozzánk is. Őt ismerjük fel Teremtőnknek, igazságunknak, boldogságunknak; olyannyira, hogy az az erőfeszítés, hogy Rá tekintsünk, és hogy szívünket Őrá összpontosítsuk – amit szemlélődésnek nevezünk – a szellem legmagasabb, legtökéletesebb cselekedete, az a cselekedet, amely még ma is minden emberi tevékenység csúcsán állhat és kell, hogy álljon.

Igen, az Egyház, mely a zsinatra összegyűlt, nem csak önmagával és az Istennel való kapcsolatának szükségességével foglalkozott, hanem az emberrel - az emberrel, amilyen ma valójában: az élő ember; az önmagába burkolózó ember; az ember, aki nemcsak minden érdeklődésének középpontjává teszi magát, hanem azt meri állítani, hogy ő az egész valóság elve és magyarázata. Az ember minden érzékelhető eleme, minden egyes alakja, amelyben megjelenik, bizonyos értelemben megmutatkozott a zsinati atyák szeme előtt, akik a maguk részéről szintén egyszerű emberek, de mégis mindannyian pásztorok és testvérek, s helyzetükből fakadóan gondoskodással és szeretettel teltek. Tehát: Az ember, mint saját színdarabjainak tragikus színésze. Az ember, mint a tegnap és a ma emberfeletti lénye, aki mindig gyarló, valótlan, önző és vad. Az ember, aki boldogtalan önmagában, miközben nevet és sír. Az ember, mint a sokoldalú színész, aki kész bármilyen szerepet eljátszani. Az ember, mint a szűk látókörű, semmi másnak, csak a tudományos valóságnak hódoló. Az ember, mint olyan teremtmény, aki gondolkodik, szeret és fáradozik, és mindig vár valamire, a „növekvő fiú” (Ter 49,22). Az ember, aki szent, mégpedig gyermekkorának ártatlansága, szegénységének titokzatossága, szenvedésének odaadása miatt. Az ember, mint egyén és az ember a társadalomban. Az ember, aki a múlt dicsőségében él és a jövő dicsőségéről álmodik; az ember a bűnös, és az ember a szent, és így tovább.

A világi humanizmus, amely szörnyű egyházellenes valóságában mutatkozik meg, bizonyos értelemben szembeszállt a zsinattal. Az emberré lett Isten vallása találkozott az önmagát Istenné tevő ember vallásával (mert ez az). És mi történt? Összeütközés, csata, elítélés történt? Lehetett volna, de nem történt semmi. A szamaritánus régi története a zsinat lelkiségének mintája volt. A határtalan együttérzés érzése hatotta át az egészet. Zsinatunk figyelmét az emberi szükségletek felfedezése kötötte le (és ezek a szükségletek arányosan nőnek azzal a nagysággal, amelyet a föld fia magának követel). De felszólítjuk azokat, akik modern humanistáknak nevezik magukat, és akik lemondtak a legmagasabb valóságok transzcendens értékéről, hogy legalább egy jellemzőt tulajdonítsanak a zsinatnak, és ismerjék el a mi, újfajta humanizmusunkat: mi is, sőt mi mindenkinél jobban tiszteljük az emberiséget.

Ilyenformán a katolikus vallás és az emberi élet megerősítik egymással való szövetségüket, azt a tényt, hogy egyetlen emberi valóságban találkoznak: a katolikus vallás az emberiségért van. Bizonyos értelemben az emberiség élete. A rendkívül pontos és magasztos értelmezés által, amelyet vallásunk ad az emberiségről (az ember önmagában bizonyára misztérium önmagának), és ezt az értelmezést Isten ismerete alapján adja: Isten ismerete előfeltétele annak, hogy az embert olyannak ismerjük, amilyen ő valójában, a maga teljességében.

Következésképp - ha emlékszünk mindannyian, akik itt összegyűltünk – mindenkiben felismerhetjük és fel is kell ismernünk Krisztus arcát (vö. Mt. 25,40), az Emberfiát, különösen akkor, amikor a könnyek és a bánat világosan láthatóvá teszik, és ha Krisztus arcát felismerhetjük, akkor fel kell ismernünk mennyei Atyánk arcát is. „Aki engem lát – mondta a mi Urunk –, az Atyát is látja” (Jn 14,9). Így humanizmusunk kereszténységgé válik, kereszténységünk pedig Istenre összpontosul; oly módon, hogy másként fogalmazva azt mondhatjuk: az emberismeret előfeltétele az istenismeretnek.

Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, {*} arra irányuljanak gondolataitok, alleluja.

HIMNUSZ

Új dallamot énekeljen,

Istenének zengedezzen

a mennyei hadsereg.

Vele együtt esdekelve

Sion lánya lelkesedve

mondjon édes éneket.

Ne legyen ma senki néma,

örvendezzen vigadozva

magyaroknak nemzete.

Ez a nap az ünnep napja,

királyát ma trón fogadja,

s egek boldog élete.

Szembeszáll a pogánysággal,

s apostoli buzgósággal

hirdeti a szent igét,

Mint Salamon réges-régen,

templomokat rak serényen:

dús adományt nyújt a kéz.

Királyszéket nyert a mennyben,

de a földön ügyeinkben

csodás tette megjelen.

Kérjük hát szent királyunkat

s kegyes Urunk, Krisztusunkat

mindörökké szüntelen. Ámen.

Ahogy megvirradt Isten szentséges szülőanyja, Mária mennybevétele után az ötödik nap, összegyűlt a templomban a király a főemberekkel, a papság a főpapokkal; először gyászmisét mondtak, majd elmozdítva a padlóból kiemelkedő márványtáblát, végül is lementek a koporsóig, s annak felnyitásakor az édes illat oly hévsége árasztott el minden jelenlevőt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtattak. Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel; benne, mint olvasztott balzsamban, nyugodtak a drága csontok; ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték, s a gyűrűt, amely a boldog férfi jobb kezére volt húzva, a folyadékban sokáig keresték. Mivel ezt nem találták, némelyek elkezdték a király parancsára a vizet ezüstüstökbe és hordókba méregetni, hogy ha kiürítették a szarkofágot, bizonyosabban megtalálják a gyűrűt. De csodálatosképpen minél több folyadékot mertek ki, annál több áradt helyébe, s töltötte meg a koporsót. Látva a csodát, a kimert vizet visszaöntötték a helyére, de a visszazúdítással sem telt meg jobban a koporsó. Akkor befedvén a sírt, dicséreteket s hálát zengtek az isteni kegyességnek, és a talált kinccsel Isten boldogságos szülőanyjának, a mindenkor Szűz Máriának oltárához visszatértek.

Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest, aki papi rendjében a mindenkor Szűz kincstárának őre volt, s a mennyei haza szeretete miatt a világról is lemondott, azon órában, amelyben a koporsót felnyitották, nehogy a szent ereklyékből valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan. Amikor szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: „Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre.” A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét, rajta a csodás mívű gyűrűvel meglátta; anélkül, hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, amelynek igazgatása reá volt bízva, s várva várt az ifjú által Krisztustól megjövendölt időre. Itt mint földbe rejtett kincset, sokáig eltökélten egyedül vigyázta és őrizte, majd a kolostor alapítóit értesítette, végül, hogy közeledett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország első embereit csakhamar összehívatta, s miután ott Krisztus sok csodás jótéteményét pazarolta, ő az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.

Mi dolog, testvéreim, hogy a többi tag eloszlott, s a hús porba vegyültével teljesen szétfoszlott, csak a jobb kéz őrizte meg csontjaihoz tapadó idegeivel s bőrével épségének ékességét? Nem hiszem, hogy mást akarna a jeles ténnyel kinyilvánítani a megmérhetetlen isteni szándék, mint hogy a szeretet és alamizsnálkodás az erények minden lépcsőfokán átlép. Innen van testének és jobbjának gyönyörűséges és bámulatos csodálata, innen az örök élet édes és boldog jutalma, innen a mennybéliekkel kívánatos együtt lakása, ahol rásugárzik mindig fénylő s fogyhatatlan ragyogása az egy és legfőbb Istenségnek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, mindörökkön-örökké. Ámen.

Segítséget nyújtott a szűkölködőknek, igájukból kiszabadította a fogságba vetetteket. {*} Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak, alleluja.

A zarándokoknak ruhát és szállást juttatott, az özvegyek és árvák nyomorúságát és szükségét sajátjának tekintette. {*} Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak, alleluja.